Pilács - mondta az én alacsony, kerek nagymamám
úgy 1970 táján, amikor megállt a tél-estben
szürkülő tanya-tornác oldalt-nyitott sarkán.
Elnézett a távolba.
A szomszéd portát sejlőn vázolta a messzeség
jótékony varázsa, mely az éles kontúrokat
halványítja, míg a látóhatárt megnyújtja.
Nagyikám szeme résnyire húzódott és arcának
redőit simábbá simította tekintetem rezdülése.
Fejkendős én-je huncutul vetett bukfencet az
elvárható komolyság felnőtt-futárának, miután
így szólt: pilács. És mosolygott hozzá.
A lámpást neveztük így.
A petróleumlámpát.
Szaladtam tüstént, mint szélvész, hoztam
a kamrából hősként… ám - megcsaltam
pimaszul, mert ilyenkor ragadtam le
azon a csoda-tisztáson, ahol bűvésznek
éreztem cseperedő lényem.
… végighúztam kezem a finom-fehér
liszt-tengeren, mely a szakajtóban bútt meg,
lefedetlen. Lágysága belémcsimpaszkodott,
mágnesként húzva tenyeremet oda, mintha
többmillió illó mikron-pihehó rakott volna
fészket ebben a tótágast-állt kemencében.
(A szakajtót hívtam így fejemben.
Tízévesen, gyermek-nyelven.)
Sürgető nógatásának zaja ekkor ért fülemhez
nagykonyha asztalára letettem kopottas mécsesünk
sercegő gyufaszál kanócot ölelve szült életet, s
világrajött lángja mellett, a lócán, megeredt nyelvünk.
Megjegyzés: (2012. január)
Online látogatók:
Látogató: 16
Regisztrált: 0
Kereső robot: 19 
Összes: 35
