Csak pár sort írok a jövőről,
nem merek többet, mert felőröl
az a néhány év.
Megpróbálok higgadt maradni,
mert ködösek a vég szavai,
ha elfog a hév.
Nem embert látok, képernyőket,
hol minden egyén korhadt tönk lett,
s magáról se tud.
De alszanak, mert egy álomkép
tépi a tudatuk fájón szét,
és szívükbe jut.
De látok néhány kacarászót
Isten ormára tűzve zászlót
és fegyvereket.
A szemük mindent elmond róluk,
ők zabálják, mi csak kóstoljuk
az őrületet.
És látok egy szürke ködfelhőt,
a világunkat, mi már felnőtt,
és ilyenné vált.
Nem sír, még csak nem is kiált fel,
hogy korcsuló bőrét hagyják el
a paraziták.
Már megzavarodott az énem,
és Istenhez fordulva kérdem:
még mi történhet?
Ő nem felel azonnal, kivár,
látok-e tovább soraimnál:
egy új történet.