Navigáció


RSS: összes ·




Blog: 0. nap

, 827 olvasás, Lindu , 2 hozzászólás

Ezerszín

2012. január 23.

Hétfő hajnal van. Szombat óta nem aludtam egy jót. Számolom a perceket visszafelé. Idegesít, hogy csak vánszorogni látszanak a percek. Olyan rémképek gyötörnek, ahogy fekszem az ágyban, mint hogy a fiamnak lufi feje lesz és hordó teste, amiből négy apró pici pálcikaként merednek az égbe a pinduri végtagjai. Az utóbbi időben, lépten-nyomon a sok megbotránkozva bámuló tekintetet kellett elviselnem, az örökös hüledezést kellett hallgassam, mint "Jézusom oda nézz, mekkora hasa van!" "Nagy ez a baba" "Hol fog ez kiférni a fiús csípőjén keresztül?" "Mekkoraa? 4500 gramm? Úr Isten!"… A másik dolog ami nem hagy nyugodni, az a császár. Na nem mintha a hüvelyi úton való világrahozataltól nem tartanék, de a műtőasztalon nekem a dolgok irányításába nem sok beleszólásom lesz, magatehetetlenül kell tűrjem, hogy felvágjanak. Ott rajtam túl sok nem múlik, az orvosok kezében leszek, és csak bennük bízhatom. Persze itt is leginkább a legmorbidabb, leglényegtelenebb dolgok foglalkoztatnak. Mi van teszem azt, ha önkéntelenül is odapukkantok a dokik orra alá? Ez valószínűleg azért fordult meg a kobakban, mert már vagy csütörtök óta nem sikerült székletet produkálnom (Az a 9 hónap szerzői szerint a székrekedés normális velejárója a terhességnek).

Szóval nem sokat aludtam a hétvégén. Nem tudom Pisti hogy volt vele, de nekem már minden bajom volt vasárnap éjszaka. Biztos voltam abban, hogy bármikor is jöjjön világra ez a kis lurkó, özönvízszerű esőzés, orkánerejű szél, soha nem látott havazás lesz aznap csak, hogy biztos legyen az izgalom tetőfoka. Vasárnap éjszaka esett is, számolgattam az esőcseppeket, ahogy a tetőtéri ablakhoz verődtek, ebből próbálván leszűrni, hogy mennyire lehet zord odakinn az időjárás. Nem tűnt vészesnek. Azt akartam, hogy reggel legyen, úgy éreztem bármi is jöjjön, én készen állok.

6:30-ra ígértük magunkat, ezért én negyed hatra állítottam órát. Amikor az megszólalt rögvest felpattantam, magam sem értem miért nem kászálódtam ki már korábban a jó meleg vackomból, hiszen már órák óta ébren voltam. Megfürödtem, megmostam a hajam, felvettem a már előkészített tiszta vasalt ruhám. Ugyanúgy telt a reggeli készülődés, mintha csak munkába indultam volna. Egy kis diszkrét smink és dezodor sem okozhat nagy gondot…

6:05-kor már az autóban ülünk, és igyekszünk a kórházba, a csomagtartóban az én pakkommal, Pocoknak szükséges kelengyével, a köldökzsinórvér, valamint szövet levételéhez szükséges kék hűtőtáskával, fényképezőgéppel, illetve az összes irattal, amire szükségem lehet a kórházban. Az eső sem esett már, csak a nedves útburkolat emlékeztetett a vasárnap esti égi áldásra.

6:35 betegelosztó. A terem meglepően nyugodt és üres, nagy zsongás még nincs, előttünk sem várakozik senki. Húzok egy sorszámot, és szinte nem is jut időm arra, hogy a személyes okmányaim előkotorjam, már hívnak is az egyik ablakhoz. A szülészetre kérem magam, megjegyzem, hogy szülni, és nem nyaralni jöttem. A hölgy arca ellágyul, és kérdez pár kedves dolgot, mint első baba-e, hogy kisfiú avagy kislányra számítunk. Rövidke csevej után átnyújtja a kartonom, majd irány az osztály.

Nah, itt már kezd utolérni a feszkó, teli a pelusom rendesen. Igyekszem nagyon magabiztosnak tűnni, ugyanakkor majd szétfeszít az idegeskedés, és a rengeteg kérdés, vajon mi a fene fog velem történni? Hiába tud az ember szinte mindent elméletben, a gyakorlat az mégiscsak más, ott már nem szemlélő hanem szereplő. Még ha láttam is volna élesben szülést, akkor sem tudnám mire számítsak most. A feszültség egy részét sajnos szegény ártatlan Pistin vezetem le, aki természetesen legalább annyira tanácstalan az ügyünkkel kapcsolatban, mint én. Neki különösen fura érzés lehet, hiszen ő az a típusú ember, aki szeret, és akar is irányítani, ebben a helyzetben viszont neki sincsen tapasztalata. Kínzó lehet ez a tanácstalanság az ő oldaláról nézve is. (Tényleg, még meg sem köszöntem neki a hidegvérét, azt hogy támaszom volt, valamint a sok bátorítást amit felém nyújtott annak ellenére, hogy neki is éppúgy kijárt volna belőle. Megyek is és adok neki egy jó nagy czuppantósat!)

Nem kell sokáig keresnünk a szülésznőmet (Deákné Nyirkos Zsuzsa), aki a szülészet felé terel minket egy vajúdószobába. Ott elhelyezzük az összes cuccunkat. A szoba meglepően kellemes, nem nyújt riasztó látványt, nem az a tipikus kórterem. A szokásos kórházi ágyon túl a felszereltsége közé tartozik egy bordásfal (azonnal tizenöt évet fiatalodtam már csak a látványától) mászókötél (eljátszottam a gondolattal, hogy majd felmászok a plafonig, hogy ne érjenek el) valamint egy matrac, amit pl. fejenállások alkalmával használtunk testnevelés órákon. Gondolván a kispapákra is, volt még két fotel, és egy dohányzóasztal is a szobában. Az ügyeletes orvos felvesz a számítógépes nyilvántartásukba. Pár kérdést feltesz, mint: volt-e már műtétem, ha igen, milyen jellegűek, van-e állandóan szedett gyógyszerem, valamilyen gyógyszerallergiám, valamint átnézi a kórtörténetem a terhességem alatt készült leletek alapján.

8:00 már hálóruhában, a szülésznő előkészít, így infúzió bekötéséhez véna szúrása stb. Megérkezik a szülészorvos dr. László Ádám főorvos úr, aki elmondja az elkövetkező órák nagyjábóli, és reményei szerinti alakulását.

8:35 feltesznek CTG-re, amely figyeli a méhösszehúzódásaim, a baba- valamint az én szívhangom is. Eztán bekötik az infúziót, mely már egy koktél keveréket tartalmaz azzal a bizonyos oxitocinnal, amely a doktor úr reményei szerint meg fogja indítani a szülést. Az én reményeimre kilátás nincs (hogy talán nem fog fájni), igaz az ablakból se nagyon. A doki már ekkor kétségeit sorolja, hogy miért nem lát esélyt arra, hogy hüvelyi úton szüljünk, mindenesetre adunk egy pofont neki, hátha valami csoda folytán mégis sikerül a lehetetlen. Úgy tíz percen belül hatni kezd a virgin-nek nem éppen mondható koktél, ennek ellenére még nem annyira vészes a dolog. Aztán kezd egyre erősödni a fájdalom, végül úgy érzem, hogy könnyebb lenne, ha nem kellene feküdnöm az ágyon úgy, mint egy darab fának a tűzön. A szülésznő hoz is egy labdát, amire ráülhetek. Viccen kívül, én magam nem hittem benne, hogy működhet pedig így történt. Jóval elviselhetőbb. Nem sokkal később emelik az oxitocin adagom, aminek következtében kezdenek eléggé elviselhetetlenné válni a fájásaim. Mondtam is Pistinek, hogy én most gondoltam meg magam, és szeretném ezt az egész dolgot úgy ahogy van visszacsinálni. Mennyünk haza, és folytassuk májustól a mi kis megszokott 'kettecskében' életünk. Hiába mutatja a CTG, hogy nincsenek fájásaim… egy frászt…, véget nem érő szünetmentes fájdalmaim vannak, csak van, hogy még annál is erősebb. A főorvos úr többször is bekukkant és megvizsgál, hogy hogyan alakulunk, de csak egy ujjnyira sikerült kitágulni, ami már a legutóbbi kontroll vizsgálat alkalmával is megvolt. A doktor úr szerint ez azt jelenti, hogy a baba feje még csak el sem tud jutni szülőcsatornába, mert annyira nagy, ezért ő mindenképpen a császárt javasolja. Szerinte vajúdhatunk még hat-nyolc órát, aminek végkifejlete szintén ugyanaz lesz. Esetleg túleshetünk az egészen most rögvest, a csapatát akár tíz perc alatt képes összetoborozni.

11:45 beleegyeztem az azonnali császárba, így levesznek a CTG-ről valamint az oxitocinról majd pár percen belül megjelenik egy bácsi a szobánk ajtajában egy gurulós ággyal, amire felsegít, és átgördülünk a csak pár méterre lévő műtőbe. Nem is igazán értem, akár el is gyalogolhattunk volna odáig. A műtő bejárata előtt még megállunk egy csókra rémült apu mellett, majd betolnak a két teremből álló műtő belső szobájába. A külső teremben már felsorakoztak az orvosok, és éppen bemosakodnak. Tiszta Grace Klinika, csak alacsonyabb büdzséből. Ahogy ott napozom a műtős lámpa alatt figyelem, ahogy készülődnek, kesztyűt és köpenyt húznak. Egy hölgy – aki úgy tűnik fejébe vette, hogy engem szóval tartson, és megzavarjon elmélkedéseimben – feltesz pár régi új kérdést, mint pl. gyógyszerérzékenységem van-e, hány kiló vagyok (hirtelen nem is tudtam rá válaszolni) stb. Percenként érdeklődik a fájásaim iránt, merthogy elvileg annak a kis koktélnak be kellett volna indítania a szülést, ebből eredően elvileg továbbra is kéne, hogy legyenek fájásaim, de én a harmadik alkalommal már a kérdést sem értem. Milyen fájások? Előkap egy beleegyező nyilatkozatot, ami elvileg arról szól, hogy beleegyezem, és tudomásul veszem, hogy a műtétre gerinc közeli érzéstelenítéssel készítenek elő, és elfogadom, hogy a beavatkozás alatt bár fájdalmat nem, de egyéb pl. húzást, mozgatást stb. érezhetek. Persze nem volt lehetőségem elolvasni. Részletesen előadta elméletben, hogy az érzéstelenítés miként fog zajlani. Ülő helyzetben előre kell majd hajolnom, vállaimat ellazítanom. Először a lidokainos helyi érzéstelenítést fogom megkapni, ami kicsit csíphet, de csak annyira fog fájni, mint a fogorvosnál a szuri. Nekem aztán persze ezt mondhatja, mert szerencsére ebben az élményben még nem volt részem, így továbbra sem tudtam felmérni a fájdalom várható nagyságát. Ezt követi majd a másik böki, aminél egy nyomást érezhetek majd a hátamban valamint egy villámlást az egyik lábamban. Megkért rá, hogy amennyiben érzem ezt a dolgot bármelyik lábamban is, ne ijedjek meg, és főleg ne mocorogjak (vagyis ne rúgjam állkapcson egyik orvost se), ugyanakkor jelezzem, ha a nyilallás bekövetkezett. Nah, ekkor már sejtettem, hogy pár percen belül már nem fogok mosolyogni (pedig egészen idáig egész muris volt ez a sürgés-forgás körülöttem), nekem ez magyarra lefordítva azt jelentette, hogy perceken belül borzalmas lesz. Miközben próbálom kibarkóbázni, hogy mely köpenyesnek mi lehet majd a feladata, beesik az altatóorvos is, aki mikor megszólal majdnem elkacagom magam. Nem elég, hogy meleg, de még selypít is. Biztos voltam benne, ha a körülmények mások lennének én most a földön, nem a kórházi ágyon fetrengenék, és nem az érzéstelenítés, hanem a röhögőgörcs miatt.

Elkezdődött…
Előrehajolás, vállak leengedve, a meleg doki tapogatja a gerincem, majd megállapítja, hogy van egy kisszebb fajta gelincfejdülészem. Nekem ez nem újdonság persze, de nem gondoltam, hogy ez problémát okozhat. A tolmácsom jelzi, hogy érkezik az első bökés. Nem volt vészes. Aztán szól, hogy már kapom is a másodikat. Valóban csak nyomást éreztem, nem volt kellemes, de elviselhetetlen sem. Azonnal érdeklődnek, hogy éreztem-e azt a bizonyos nyilallást valamelyik lábamban. Én bizony semmi ilyesmit nem tapasztaltam. Hallom az altatóorvos halk pösze szitkozódását a hátam mögött. Annyit tudok kiszűrni az egészből, hogy a gerincferdülésem miatt nem sikerült jó helyre beadni az injekciót. Kezdődik hát elölről. Erről a tolmácsom, a hátsó szemem is értesít. Lidokain másodszor, majd gerinckö… juuujjjj… A lábamban valóban égető nyilallást éreztem, el is kiáltottam magam, hogy na most megtörtént az a bizonyos dolog.

Ekkor hirtelen elkezdtek felpörögni az események. Kettőt sem pislogtam, már a hátamra döntöttek, bal kezem leszíjazták, mutató ujjamra rácsipeszelték a pulzusmérőt. Jobb kezem betekerték valami zöld kórházi lepedőbe, valamint lábaim egy-egy kengyelbe helyezték. Bevonultak az orvosok. A lábaim zsibbadni kezdtek, de még javában éreztem mindent, és a lábujjaim is vígan tudtam mozgatni, amikor az egyik köpenyes egy hosszú valamiféle fogópálcikával közrefogott, fertőtlenítőbe mártott steril vattapamaccsal nekilódult a hasamnak és elkezd kenegetni. Éreztem a hideg vattát, ahogy nem túl kellemesen végigcsúszik a hasamon, mint valami gusztustalan óriáscsiga, mire én pánikba esek, és egyre hangosabban kezdem mondogatni, hogy még érzem, még Érzem MÉG ÉRZEM! Az altató orvos valami szúró eszközzel elkezd bökögetni, és folyamatosan érdeklődik, hogy mit érzek. Nem mindegy? A lényeg, hogy érzem… Ekkor hallottam, hogy a kenegető köpenyes kéri a katétert… Le akartam ugrani az ágyról, de nem igazán ment a dolog, és ami a legfurább, hogy már nem éreztem. Felállították a paravánt a fejemhez, ami nem nyugtatott meg, sőt. Pánik, pánik, PÁNIK. Eddig legalább nagyjából láttam, éreztem, tudtam, hogy mi történik, de most olyan érzés kerített hatalmába, mintha megkötözve bekötött szemekkel pucéran kitettek volna a kórházi folyosóra egyedül. Szégyen, félelem, kiszolgáltatottság. A tolmácsom elmondja, hogy a beavatkozást megkezdték (vagyis felvágtak? Mit jelent ez?). Pánik… Megkérnek, hogy vegyem egyenletesebben a levegőt. Aztán valami szürcsögő hang… ppffúúújj… majd az ágy elkezd alattam mozogni. Rángatnak jobbra-balra. PÁNIK! Az érzés leírhatatlan, nekem mégis eszembe jutott róla valami. Egy szűk nadrág… Mondjuk legyen búvárruha, ami annyira tapad, hogy szinte eggyé válik a testeddel. Valaki megfogja a szárát, ami most a virtuális bőröd. Nem érzed kifejezetten, de tudod, hogy fogják tudod, hogy tépik de nem érzed a fájdalmat csak a feszülést. Pánik, pánik, PÁNIK… A tolmácsom kéri, hogy lassabban szedjem a levegőt… Kint van a baba feje, jelzi a hölgy, majd megjegyzi, hogy most egy erősebb nyomást fogok érezni a mellkasomnál. P Á Á Á N I K! Nem láttam mi történt, de konkrétan az volt a gyanúm, hogy ketten ültek rám. Kapok egy oxigénmaszkot, ami mintha kicsit lenyugtatna. Erős cibálás, majd hirtelen úgy érzem, mintha a hasam leeresztett volna, akár egy lufi, majd ezt valami megfoghatatlan jelzőjű szag követi. Gyönyörű kisfia született, mondja a társalkodó hölgy minden érzés nélkül a hangjában.

12:35 Pistike a kiemelést követő pár másodpercen belül felsír. Nem látom őt a paraván végett, csak egy zöld köpenyes hölgyet, aki beviharzik a műtőbe, megragadja szürke kicsi fehér mázas, és véresen csutakos testét, majd odanyomja az arcomhoz. Ez annyira meglep, hogy nem tudok jól reagálni. Mivel ilyen gyorsan történt minden, meg sem tudtam igazán jól nézni, főleg mivel olyan gyorsan tolták bele a pofikáját az én arcomhoz, hogy még a szememnek sem volt ideje rendesen fókuszálni. A zöld köpenyes hölgy amilyen gyorsan jött, olyan szélsebesen el is viharzott Pocokkal. Én csak nézek utánuk kukán a műtőasztalról, mint disznó a vágóhídon. Elég zavaró érzés volt. A dokim a paravánon áthajol, és megkérdezi,hogy érzem magam, mire én sírni kezdek, és csak annyit tudok kinyögni, hogy nagyon szép a baba. Ő persze azonnal felajánlja, hogy ha nem tetszik még gyorsan vissza tudja rakni, de én nem kérem ezt a különleges szolgáltatást. Persze be kell valljam, hogy a könnyek mögött nem kifejezetten és kizárólag a meghatódottság bújt meg, de ugyanakkor jó volt kiengedni, mert abban a pillanatban legalább nem tűntem gyávának vagy gyengének, csak egy frissen szült anyának. Pár perc alatt összeférceltek. Én csak feküdtem ott, és hallgattam, ahogy a hasam felett beszélgetnek, de igazából egy szavuk sem jutott el a tudatomig. Az egyetlen dolog, amit meghallottam, hogy László doktor úr kedvesen közli a vele szemben álló, és rajtam fontoskodó orvoskollégájával, hogy "Látod? Az ott nem szép." Mi nem szép? Tessék engem csak szép, pontos öltésekkel ellátni! Pocok végül egy fél percre visszatérhetett hozzám a műtőbe, ekkor már felöltöztették, és jó szorosan bebugyolálták. Nyugodt volt, a szemei csukva. Tényleg szép volt, annak ellenére, hogy amikor korábban ezt mondtam nem tudtam elhinni szavaim, hiszen nem is láttam belőle semmit. Adhattam neki pár puszit, de megint elvették tőlem. Készen álltam elhagyni a műtőt.

12:45 Kitolás. Pisti ott vár rám az ajtóban. Begurulunk a kórtermünkbe, ahol egyedül én lábadozom majd azalatt a három nap alatt, amíg bent kell tartózkodjam. A bácsi, aki korábban is segített az egyik ágyról a másikra átmásznom, most szintén egy ölelést követel tőlem. Gyengének és esetlennek érzem magam, teljesen az a gyanúm, hogy nemcsak a lábaim, de a karjaim sem tudom megemelni. Aztán felkap, mint egy szalmaszálat, és én pont látom a karjaiban bénán és élettelenül himbálózó lábaim, elfog a hányinger. Szörnyű érzés és látvány volt. Párolt zöldség lettem…

Az elkövetkező órák szintén rémesek voltak, hisz azon túl, hogy a lábaim nem tudtam, a többi testrészem meg nem is szabadott nagyon mozgatnom. Főleg az volt elkeserítő, amikor a csecsemőosztályról egy hölgy a karjaimba tette manócskát, és megmutatta hogyan kellene a császár után szoptassak, de nem emelhettem fel a fejem, nem tudtam magam feljebb tornászni, hogy végre jobban szemügyre vehessem. Aztán amikor később sírdogált, és fel kellett hozzá kelni dajkálni, én nem tehettem semmit, csak néztem, ahogy Pisti igyekszik a legjobb tudása szerint helytállni. Olyan tehetetlen, szerencsétlen és ügyetlen csomagnak éreztem magam.

Pisti az első éjszakát velünk töltötte, de nem nagyon tudtunk aludni. Ekkor már sejtettem, hogy ez egy darabig, mától így is fog maradni. Egyrészt a csecsemőosztályon voltunk, ahol mindig sírt valahol egy baba. Másrészt a szomszéd szobában egy nagyon nyűgös kisbaba volt, aki kvázi végigüvöltötte az egész éjszakát. Harmadrészt, Pocok minden nyögésére, szuszogására, büfijére felriadtunk. Volt, hogy szegény Pistinek nem sikerült elringatnia, ezért úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk mellre tenni, amikor is végül mindhármunknak sikerült két órára elaludnia, én a csupasz mellkasomon Pocokkal, aki békésen szuszogott.

Innen a történet már kicsit összekuszálódik a fejemben, egyrészt mivel iszonyat fáradt voltam, másrészt mert annyira lekötötte minden érzékszervem a kis csomagom. Egész álló nap az ágyam szélén ültem, és csak csodáltam angyali pofiját.

2012.01.26-án engedtek haza bennünket a kora délután folyamán. Odahaza aztán már nem volt kibúvó egy-egy nyafi alól, meg kellett próbálnunk, és azon voltunk, hogy mindent megtegyünk azért, hogy Pocok, akinek mellesleg édes karamellszagú a lehelete, nyugalomban és biztonságban érezhesse magát, de ez már egy másik történet.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Blog
· Írta: Lindu
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 25
Regisztrált: 3
Kereső robot: 15
Összes: 43
Jelenlévők:
 · engs
 · Öreg
 · PiaNista


Page generated in 0.0414 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz