Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Sivatag

, 483 olvasás, peresz , 1 hozzászólás

Sajgó lélek

Végtelen sivatagban születtem,
egy oázisban, ahol nincs helyem.
Útra keltem, hogy árnyékot leljek,
és mert kiszáradtam, egy kis vizet.
Néha találtam, de elkergettek.

Így tovább húztam, vonszoltam magam.
Kínos vánszorgás volt az életem.
Fáradt vagyok, pihennem kéne már,
de nem találom az oázisom.
Csak forró dűnét hoz az út nekem.

Néha úgy gondoltam, megérkeztem.
De gyorsan sirokkó ébresztett fel,
homok csapott végig az arcomon,
porban fekve, szomjasan ébredtem,
s döbbentem újra rá; álmodom.

Ajkam felrepedt, a torkom lángol,
ég a tüdőm, minden lélegzet fáj.
Kiszáradt a testem, a lelkem is,
véget ért az út, jöjjön a halál!
Nehéz volt nagyon, de szép volt a táj…

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Sajgó lélek
· Kategória: Vers
· Írta: peresz
· Jóváhagyta: Medve Dóra


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 9
Regisztrált: 1
Kereső robot: 10
Összes: 20
Jelenlévők:
 · Tollas


Page generated in 0.0357 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz