Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Az elvetett magvak

, 394 olvasás, KRAase , 2 hozzászólás

Abszurd

Szinte tapintani lehetett a csendet a CERN fő vezérlőtermében. A vezető mérnökök és fizikusok olyan feszülten figyelték a monitorokat, hogy még pislogni sem mertek. A háttérben meghúzódó operatőröknek és riportereknek jóformán még azt is megtiltották, hogy levegőt vegyenek. A nagy alkalom során a két hatalmas gyűrűben egymással ellentétes irányban, közel fénysebességgel repítették a protonokat. Majd még egy elmaradott pislogásnyi idő elteltével a részecskék összeütköztek. A tudósoknak esélyük sem volt, hogy meglássák, mit jeleznek a monitorok, ugyanis az ütközés pillanatában egy óriási, vakító villanás töltötte be vezérlőtermet. Mindenki halálra rémülve kapott a szeme elé, s őrült erővel dörzsölgették szemhéjaikat. Amikor újra mindenki visszanyerte hitetlenkedő szeme világát, újabb, immáron zavarodott csend telepedett az emberekre, s az ebben az esetben forgatókönyvszerűen várt nyüzsgésnek a legapróbb neszét sem lehetett hallani. A vezérlő közepén ugyanis egy eddig a teremben nem tartózkodó, sőt, eddig a világon senki által nem látott ember feküdt. Legalábbis mindenki azt gyanította, hogy ember, hiszen külsőre annak tűnt. A ruha, amit viselt, egy jól szabott öltönyre hasonlított, ám úgy csillogott-villogott, mintha csak ezüstből öntötték volna az elterült testre. Ám ez az ezüst olyan lágyan gyűrődött össze, mikor az idegen megpróbált felállni, akárha puha selyemből szőtték volna. Férfinak tűnt. S most már semmi kétség nem fért hozzá, hogy ember - csak éppen a jelenlévők tudatáig nem jutott el. Némi tanácstalanság után leporolta a ruháját, majd megpróbált megszólalni. Ajkai bár mozogtak, hang mégse hagyta el a száját. Miután befejezte mondandóját s válaszra várva, kérdőn nézett az őt bámulókra, kezeit hanyagul csípőre tette, s türelmetlenül dobolni kezdett a lábával. Aztán néhány másodperc elteltével szemeit forgatva a homlokára csapott, mint aki alapvető dolgot mulasztott el, majd két ujját a halántékára szorította, megdörzsölte, s immáron mindenki számára érthető nyelven megszólalt.

- Úgy vélem, nem konkrétan rám számítottak - kissé megkopott, de tökéletes angolsággal beszélt. Az embereken sustorgás hullám futott végig, nem igazán tudták, hogy mi történik, vagy éppen hogy mit kellene tenniük. Egyikük, aki felettébb bátornak, és tettre késznek érezte magát, odakiáltott.
- Mi-Em-be-rek-va-gyunk-a-Föld-ne-vű-boly-gó-ról!
- Ezzel a fajta fogadással mintha kissé elkésett volna, Kedves Uram, hiszen ahogy hallja, magam is beszélem a nyelvüket, sőt mi több, magam is ember vagyok! - mondta az idegen mosolyogva.
- Maga ember…?
- Bizony, a nyilvánvaló hasonlóság nem véletlen, és nem csak álca - arca olyan kifejezést öltött magára, mint aki épp evidenciát próbál egy gyermekkel megértetni. A tudósok mintha kissé csalódottak lettek volna a hír hallatán, s értetlenül vakarták a fejük búbját, mígnem az egyik riporter sustorgott valamit az operatőrének, felkapott egy megüresedett széket, odavitte a jövevényhez, és hellyel kínálta.
- Oh, nagyon köszönöm!
- Igazán… Szívesen… Megkérdezhetem, hogy hívják?
- Természetesen! ZanDal P a tisztességes nevem.
- Öööö… ZanDal… Honnan érkezett?
- ZanDal P, ha kérhetném! Ne értsen félre, nem vagyok sem önérzetes, sem sznob, csak ez igazán sokat jelent számomra - s mindannyiunk számára -, hiszen a társadalmunk alapját képező szervnek a nevéből származik, s szinte görcsösen ragaszkodunk hozzá.
- Öööö… Ahham… - morogta a riporter - Elnézést, ZanDal P…
- Nem tesz semmit! Nem fogom emiatt kiszárítani - mosolygott az alatta a fura bajuszka alatt, mely olyan rikító ezüstre volt festve, s úgy csillogott, mintha frissen krómozták volna. Miután rájött, hogy beszélgetőpartnere nem igazán érti a kifejezést, kissé megilletődötten folytatta - De visszatérve; a kérdés nem is az, hogy honnan - hiszen ugyanott, ugyanazon a helyen létezünk -, hanem az, hogy mikorból - ha használhatom ezt a szót. Egészen pontosan 2539-ből - mintha csak egy rakás dominót döntöttek volna fel, olyan gyorsasággal, és olyan egymásutánban szakadt fel az emberekből a meghökkenés aprócska zaja, majd úgy szállt rájuk az izgatott duruzsolás, akár egy felizgatott méhraj. A riporter sebtében felépített tervezete is pillanatok alatt összeomlott, bár mentségére legyen mondva, zavarodottságát minden rendelkezésére álló eszközzel megpróbálta maga alá gyűrni. Az egyetlen - egyébként mindig hasznos - fegyvere sietett segítségére: elkezdett improvizálni.
- Bocsássa meg a zavarodottságunkat, de… Nyilván megérti, mekkora jelentőséggel bír ez a számunkra. Hiszen… - itt egy pillanatra elrévedt, s gondolatai közé kúszott az idő fonalának azon kibogozhatatlan, s önmagába visszatekeredő csomója, miszerint, ha ez önmaguknak ennyire fontos, akkor nekik is annak kell lennie, sőt akkor talán erről már tudniuk is kellene, avagy kellett volna, de azonnal belezavarodott az elmélet útvesztőjébe - hiszen nem elég, hogy bizonyítást nyert az időutazás, mint olyan, s az idősíkok létezése, de a mai, borzalmasan elkeserítő helyzetben annak talán még jobban örülünk, hogy ötszáz év múlva is létezni fog még az emberiség.
- Természetesen, megértem. És engedje meg, hogy segítségére legyek egy kicsit. Szóval, az év, melyben élek, s ahová hamarosan visszatérek, egy, az agyamba beépített szerkezet segítségével, az 2539. Az időben való utazás, és idősíkok átugrálása valóban létezik, ám ma már szerencsére majdhogynem csak elméletben, ugyanis végzetesen szigorú határok közé szorítottuk. Nem mennék most bele ennek az okaiba, s részletes történelmi hátterébe, legyen elég annyi, hogy igen-igen veszélyes tudás ez. Áldassék a Nedvesség Hű Anyja, csupán egyetlen egy komolyabb katasztrófát jegyeztünk fel az évszázadok során, mely bár majdnem az egész világunk pusztulását hozta magával, mégis - mondhatni - szerencsés kimenetelű volt. Azóta azonban csak néhányunk agyában létezik - a kiválasztottakéban - mind az időutazás elmélete, mind maga a szerkezet. Ezért is sikerült véletlenségből pont engem kiszippantaniuk az idő végtelen medréből - hiszen egyike vagyok ezen kiválasztottaknak. És igen: az emberiség természetesen létezik! Sőt, történelme során először, egységesen, és igazán virágzik, fejlődik, és ami a legfontosabb, egyetemes boldogságban teszi mindezt! - az idegent körbeálló férfiak és nők próbálták feldolgozni a hallottakat, de annyira felfoghatatlan volt számukra, hogy csak tátott szájjal bámultak rá.
- Én… nem is tudom… ez… fantasztikus… - a riporter igencsak nehezen nyelte vissza a könnyeit - Azt mondja, egyetemes Boldogságban…? - úgy ízlelgette a szavakat, akár az éhező koldus, aki először kóstol bele a kaviárba.
- Igen - mosolyogta kedvesen, leereszkedően, s kissé büszkén az utazó - Egyetemes Boldogságban. Nincsenek éhezők, nincsenek… hogy is mondták ezt… hajléktalanok, megszűntek a pusztító járványok és betegségek, s megállítottuk a megállíthatatlannak vélt borzadályt: a rákot, mint betegséget! - a közönségből olyan mély sóhajok szakadtak fel, amilyen mélyre belenyúltak az idő bugyraiba, hogy kiragadják onnan az elképesztő hírek elhozóját. - Megszűnt a különbség szegények és gazdagok között: mindenki szegény, és mindenki gazdag, hiszen a pénz, mint olyan, teljes egészében megszűnt, s mai kor embere már a fizetőeszköz eme elavult és káros formájának a fogalmát sem ismeri. Helyét átvette - e szavaknál mélyen a zsebébe nyúlt, motoszkált benne egy rövidke ideig, majd ujjait az orra előtt elhúzva egyszer-kétszer, mélyeket szippantott - átvette az a… Dolog… Eszme… Az az élő Csoda, mely megmentett minket, és egységesítette az emberiség ezernyi kisebb-nagyobb csoportjait egy hatalmas és összetartó társadalommá. Megszűntek a gyilkosságok, az erőszakos, és bármilyen nemű bűncselekmények, megállítottuk a terrorizmust. Ennek az egyetemes boldogságnak köszönhetően mindannyiunk elméje megnyugodott, és kitisztult, így tudósaink munkája oly mértékben fellendítette a fejlődésünket az élet miden területén, hogy először az életben valóban igazzá vált a mondás: Határ a csillagos ég!
- Ez… ez hihetetlen… Egyszerűen azt sem tudom, hogy mit mondjak… Őszintén szólva folyamatosan egyetlen kérdés tombol az agyamban: árulja el nekünk, kérem, mit rejt ez az egyetemes boldogság?
- Biztos voltam benne, hogy meg fogja kérdezni! Mint ahogy abban is bizonyos vagyok, hogy nem árulhatom el Önöknek! - a riporter sokadmagával együtt annyira ledöbbent, és elkeseredett, hogy szó szerint pánikba estek.
- De… De miért nem? Hiszen…
- Sajnálom, de nem lehet! Annyira egyszerű, és annyira nyilvánvaló, mégis, a benne rejlő lehetőségek felfedezéséig vezető utat saját maguknak kell bejárniuk. Csakis így van lehetőségük arra, hogy egyszerűségén átlátva felfedezzék azt. De higgyenek nekem, már most akad Önök között olyan, akiben megjelentek a megvilágosodás csírái - egy pillanatra félretekintett, el a kamera mellett, alig észrevehetően elmosolyodott, majd folytatta -, ennek ellenére mégsem árulhatom el. Kérem, bocsássák meg nekem!
- Akkor legalább csak meséljen róla! Írja körül, jellemezze, vagy bármi! - fogta könyörgőre a riporter. ZanDal P elrévedt néhány másodpercre, tekintete elködösült, mint aki nem itt jár, majd megszólalt.
- Rendben van, azt mon… Azt hiszem, ezzel nem árthatok - általános örvendezés futott végig a hallgatóságon. - Tudniuk kell, hogy ez nem egy találmány, vagy mindennapi értelemben vett felfedezés. Inkább valaminek a meglátása. Ez a valami egyidős az emberiséggel, de annyira evidenciának vélik, és annyira önös célra használják, csak rendeltetésének megfelelően, hogy nem képesek még meglátni valódi lényegét, és értékét.
- Tehát nem egy technikai felfedezésről van szó…
- Dehogy! A legkevésbé sem! Persze, miután már belátták, hogy jelentősége nem csak néhány, - hogy úgy mondjam - most használt funkciójában merül ki, megindulnak bizonyos laboratóriumi vizsgálatok, tudományos kutatások, köré épülő technikai fejlesztések, és egész iparág épül majd rá - újra a zsebébe nyúlt, majd rövid, de észrevehető mocorgás után az orrához emelte mutatóujját.
- Úgy érzem magam, mint egy kisiskolás, aki barkochbát játszik egy felnőttel, de nem tudok megálljt parancsolni a kérdéseknek! Szóval azt mondja, ez a csoda él?
- Hogy él-e? De még mennyire, hogy, él! Mindig is élt, mindig is élni fog! Vallásunk szerint - merthogy az új világ vallása is köré épül, s a múlt Isteneit, mint olyanokat, teljes egészében felváltja - lélegzik, táplálkozik, iszik, ürít és szaporodik.
- Vallás…? - kérdező értetlensége és zavarodottságra immáron kezelhetetlen méreteket öltött.
- Ahogy mondja, a vallás. Az emberek tudtából eltűntek a valaha imádott "egyistenek". Jehova, Allah, Buddha, s minden korábbi vallási szereplő a misztikumok polcaira került, templomaink tornyairól eltűntek a feszületek, s az Ő képei kerültek a helyükre. Különböző technikai megoldásoknak köszönhetően lépten-nyomon megtalálhatók a világban, az Egységekben - a korábbi országoknak megfelelő szervezeti és társadalmi tömörülésekben - az utcákon, az emberek otthonaiban, abból a célból, hogy szinte bárhol, és bármikor áldozhassunk az oltárán, legyünk akár férfiak, vagy akár nők. De a legnagyobb tiszteletnek, megbecsülésnek, kincsnek, és a Hit Fő Forrásának mégis a természet alkotta formája örvend.
- Könyörgöm, mondja el, hogy mi az! Kérem! Kérem! - szinte önkívületi állapotba került a makacs és gyilkos kíváncsiság és a megalázó könyörgés elegyétől.
- Sajnálom, nem tehetem! - kicsit mintha felhúzta volna az orrát - És már csak kevés időm maradt. Perceken belül készen áll a szerkezet az agyamban, és hazaröpít.
- Kérem! Akkor… Csak még néhány dolgot, hogy véletlenül se menjünk el mellette!
- Higgyék el, nem mellette fognak… De ez még belefér - enyhült meg ZanDal P - Azt hiszem, a Róla írt Szent Könyvből fogok idézni. Abból is azt a négy fő tételt osztom meg Önökkel, melyet már gyerekkorunkban betéve tudunk. Íme: "Puha, akár a selyem lágy szövete; Izmos, akár az univerzum ölelő karja; Nedves, akár a szerelem gyöngyöző ajka; és Alattomos, akár a köré szőtt misztikum rettenete." Ég Önökkel.

Azzal ZanDal P a homlokához emelte mindkét kezét, s egy újabb villanást követően eltűnt a szemek elől. Általános értetlenség, pánik, öröm és zsivaj tombolt a döbbent szem és fültanúk között. Az operatőr a fejét csóválva, bosszankodva a mellette álló férfihez szólt:

- Hát ez meg mi a faszról hadovált itt összevissza? - a férfi korábban már látott mosoly kíséretében így válaszolt:
- Hidd el nekem, pont, hogy nem arról

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Abszurd
· Kategória: Novella
· Írta: KRAase
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 19
Regisztrált: 0
Kereső robot: 8
Összes: 27

Page generated in 0.0734 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz