Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Kóti Mama

, 460 olvasás, JaneEyre , 3 hozzászólás

Halál

     Amikor kicsi voltam, a szombatot gyakran töltöttük Mamánál Bucsán. Délelőtt imaházban voltunk. Bár mi kicsik nem sokat értettünk belőle, mégis szerettünk ott lenni, sokat nevettünk, rajzoltunk. Egy-egy kis epizódra emlékszem ebből az időből: képek, ízek, szavak, ki tudja, miért épp ezek maradtak meg… Húsz éves voltam, amikor egy gyerekkori rajzomat mutattak, amin egy angyal van, aki vigyáz az emberre teniszezés közben. Vicces is, érdekes is látni az akkori valóságomat. Ha a régi szombatokra gondolok, a délutánok képe él még bennem, amikor Mamánál ebédeltünk. Mi gyerekek a kis asztalnál kaptunk helyet, és Mama türelmesen végigvárta, míg mindhárman elmondtuk, hogy "drága Jézus, légy vendégünk" Szinte érzem a leves ízét a számban, ahogy visszaemlékezem. A csigatésztás "csigaleves" amit senki a világon nem tud úgy megcsinálni, mint Mama. Ez egy az univerzum törvényei közül.
     Mosolygok, ahogy látom magam előtt a pókerarcát, próbál úgy tenni mintha nem lenne otthon süti, de mi mindannyian tudtuk, hogy sántikál valamiben. Mindig kitalál valami rejtekhelyet, ha hátul már átkutattunk mindent, akkor kiderül hogy a kamrában van egy nagy tepsi túró rudi, ami nem tudom, honnan kapta a nevét, hiszen csak annyit tud hogy van benne túró, de hát Mama tudja, ő mindent tud. Emlékszem, hogy hintát csinált nekünk a kertben, és megmentett Fifi kutyától, a vérengző, 20 cm magas fenevadtól, amikor megkergetett, és én féltem tőle. A humora is nagyon egyedi, sosem hagyta cserben. Amikor Anyukám egyszer megkérdezte, hogy Papa miért nem mosolyog sohasem, ezt felelte: "Egyszer egy évben felmegy a padlásra, jól kineveti magát, és az kitart egész évben". Papát akkor látták először igazán kacagni…
     Hozzá akkor is jó volt eljárni, amikor már "felnőttem", és már le kellett hajolnom a bejáratnál, mert valami érthetetlen okból mindig egyre kisebb lett a bucsai ház. Karcag mindig olyan lesz, mintha haza mennék, és az otthon érzetéhez az is hozzá tartozik, hogy kimegyünk hozzá, hiszen a szombat a Mamáé. Bucsáé. Az imaházé. A hintáé. A csigalevesé. Néha spontán nagy családi találkozót is tartottunk ilyenkor, amikor Mártiék és Pálmiék is otthon voltak. Telefonon is tartottunk ilyen konferenciát, amikor négyen egyszerre felhívtuk Mamát. Hallottuk a hangján, hogy nagyon örül, és nem is tudja hova tenni a dolgot. Mikor elköszöntünk, még hallottuk az őszinte meglepődés megnyilvánulását:
-Büdös kölkök…
-Na de Mamaaaa!
-Hoppá, hallottátok?- jót nevetett saját magán. Ő ilyen, megmondja a magáét, a híradónak is visszabeszél, hát könyörgöm, ha egyszer hülyeségeket mond… Egyszer Márti megkérdezte:
-Min gondolkodsz Mama?
-Min gondolkodnék, az ágyon, nem látod?
"Mama jó fej" Milyen igaza volt Mártinak… Hiszen ki az, aki így mesél el egy betörést?: "Feltörték a szekrényem ajtaját is, de nem bántam, mert segítettek kinyitni, ugyanis egy éve beragadt" Vagy említhetném a szerencsétlenül járt fal esetét, ami kidőlt, Mama szerint azért, mert megunta a bent létet.
     Amikor Evelin unokatestvéremnek kislánya született, Mamának 82 évesen megadatott, hogy ükmama lehet. Fannika egyszer kacagva szaladt be hozzá, amikor az ágyon feküdt "Szia üki" így sem köszönnek akárkinek! Ő nem is akárki… Mindig, mindenkinek büszkén meséltem, hogy az én dédim milyen egészséges, takarít, főz, több km-t sétál a buszhoz, ha nincs kedve Szabolcsra várni, mindig teszi a dolgát "és megy és csinálja". Egy hős és kész. Egyszer bemászott az ablakon, mert véletlenül Pálminál maradt a ház kulcsa.
     Mama és a kórház… ezt nem lehet egy mondatba foglalni, egyszerűen helytelen, értelmezhetetlen…"Te nem vagy az a típus" Ági is megmondta neki… és tényleg nem az a fajta, ő egy állandó pont. Mint a március 26. Miért kéne belegondolnunk abba, hogy három helyett ezentúl csak két márciusi szülinapot ünneplünk a családban? 84 éves volt idén, de nem ízlett neki a torta… nem ízlett már neki az élet… Fogta a kezem, és Józsi bácsi talán jobban értette, mint én, hogy mit jelent az, hogyha a dédid ott van melletted: "Irigyellek benneteket, nekem már nem fogja felmenőm a kezem".
     Amikor kijött a kórházból, többen mondták neki, hogy sosem fogják őt elfelejteni: a nénik a szobában, akiket még otthonról is felhívott, hogy megkérdezze, mi történt azóta velük, jobban vannak-e már. Mindenkinek adott valamit. Itt hagyta nekünk magát kis és nagy dolgokban egyaránt. Nem csupán ajándékkönyvekben, szavakban és tettekben, olyan apróságokban is, amelyek egyszerre komikusak, és egyszerre szomorúak. Koppány mutatja nekem, hogy most először nem utált megborotválkozni, mert Mama piszkálta érte, és most még ezzel is megtiszteli, hiszen tudja, hogy örülne neki. Azért ne felejtsük el, hogy Lacikát egy egész szombaton keresztül Kossuth Lajosnak hívta, mert nem borotválkozott meg. Vannak dolgok, amikre azért vagyunk büszkék, mert Mama is az lenne. Remélem, tudok majd olyan életet élni, amelyben látható lesz egy kis rész belőle is: kitartás, következetesség, határozottság, segítőkészség. Néha arra is gondolok, hogy mit tanácsolna nekem egy adott élethelyzetben. Most biztos mondaná, hogy ne gyötörjem magam annyit a tanulással. Na jó, meglátom mit tehetek.
     Nem gondoltuk, hogy az állandó pontok is változnak. Nem gondoltuk, hogy ez is eljön. Szerda van… szomorúbb szerda, mint az összes többi… Monoton kérdések tompa egymásutánja: Hova? Miért? Mi történt? Nem értem, nem ismétlem meg, nem, csak azt az egy szót nem. Úgysem értem most még. Süllyed a bucsai ház, most még jobban süllyed… be sem tudok már menni oda. Az üresség súlya nyomja össze egyre jobban. Nagy az űr, és nagy a csönd. Erre a heverőre sem pihenek már le, és Mama nem jön szólni, hogy keljünk, mert kezdődik a délutáni. Igaza van Évának: olyan, minta csak kiszaladt volna valamiért, biztos ismét sántikál valamiben, mindjárt hoz egy tálca túró rudit. Pedig se csigaleves, se túró rudi nem lesz több, nem lesz még egy olyan. Az óra sem szól már itt a kis szobában, mint régen, mikor állandóan, szüntelenül kattogott. Sose tudtam tőle aludni… tik-tak, tik-tak… Mamát nem zavarta, ő már megszokta. A fejemben még mindig szól, nem tudok aludni… ő már megszokta: tik-tak… Mama már megszokta… Mama már alszik…

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Halál
· Kategória: Novella
· Írta: JaneEyre
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 194
Regisztrált: 1
Kereső robot: 19
Összes: 214
Jelenlévők:
 · Tristan Kekovian


Page generated in 0.2188 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz