Részlet egy tanúvallomásból…
1945 január. A dermesztően hideg tél ellenére is úgy döntöttek szüleim, hogy biztonságosabb, ha az elkövetkező napokat a Budapest melletti vidéki házunkban töltjük. Mindenki menekült a fővárosból ahová tudott, amikor jött a hír az oroszok közeledéséről. Az egyik reggel édesanyám tűzifáért küldött minket az öcsémmel. Az erdőn át haladó ösvényen haladtunk, amikor egy közeledő autó hangjára lettünk figyelmesek. Nem messze az ösvénytől, egy kisebb tisztáson megpillantottunk egy autót amint megáll, majd két civil és két orosz katona száll ki belőle. Néhány pillanatig hallgattuk amint valamilyen idegen nyelven beszélgetnek, majd továbbmentünk. Úgy 4-5 perc telhetett talán el, amikor lövések dördültek el. Rettenetes félelem fogott el, megfogtam öcsém kezét és majdnem nesztelenül szaladtunk hazafelé. A tisztáshoz érve megtorpantunk, pont akkor ment el az autó. A tisztáson jól kivehetően két emberi test hevert, néhány pillanatnyi gondolkodás után közelebb merészkedve fölismertük a két civil ruhás férfit, mindkettőt fejbe lőtték és mellettük mindenhol összetépett papírdarabok hevertek. Szörnyű érzés volt gyerekként mindezt végignézni. Tűzifa nélkül mentünk haza, majd elmesélve a történteket a szüleimnek, édesapám úgy döntött, hogy visszamegyünk és eltemetjük a tetemeket. Emlékszem, édesapám személyigazolványt keresett a tetemek ruháiban, de miután semmit nem talált, eltemettük őket a tisztáson. A háború után néha még eszembe jutott az eset, de 10-20 év elteltével egyre ritkábban gondoltam a háború szörnyűségeire. 56 után a kommunista rendszer által diktált hétköznapokat éltük, mígnem egy napon az egyik fővárosi könyvesboltban ajándékot kerestem és a könyvekbe belelapozva az egyik könyvben két fiatalember fényképe láttán belém fagyott a vér. A fényképeken az a két fiatalember volt, akiknek a tetemét azon a hideg téli napon édesapámmal eltemettünk. A könyvet megvásároltam és mivel a leírások alapján még semmit sem tudtak a személyek hollétéről, úgy döntöttem, hogy jelentem az esetet a hatóságoknak. Így is történt, és néhány hét elteltével megjelent a lakásunknál néhány ember, beültettek egy nagy fekete autóba és mondták, hogy mutassam meg nekik azt a helyet ahová a holttesteket eltemettük. A terület ugyan egy kissé megváltozott az idő folyamán, de egyértelműen fölismertem a helyet ahová a tetemeket temettük. 5-10 perc nézelődés után hazavittek majd megígérték, hogy hamarosan jelentkeznek. Hetek teltek el, amikor egy levelet kaptam a hatóságoktól, amiben azt fogalmazták meg, hogy sajnos semmit sem találtak az általam mutatott helyen és hogy az esetet lezártnak tekintik. Ezek után még kétszer levelet írtam a svéd nagykövetségnek és leírtam benne a történetem, de a válasz mindig elmaradt. Azért a svéd nagykövetségnek, mert a két fiatalember, akiket azon az 1945 januári napon eltemettünk, Raoul Wallenberg és sofőrje Langfelder Willmos volt.
A helyszínről később felvétel is készült a Duna televízió megbízásából, részletes tanúvallomással kiegészítve, amit egy későbbi beszélgetés alkalmából a Duna televízió volt elnöke meg is erősített.
Online látogatók:
Látogató: 63
Regisztrált: 3
Kereső robot: 17 
Összes: 83
Jelenlévők:
