Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Kérem a következőt!

, 475 olvasás, KRAase , 2 hozzászólás

Abszurd

Villámcsapásként ért, ahogy befordultam az utcasarkon. Három találat. Egy a gyomromba, kettő a mellkasomba. Akként martak belém a töltények, akárha napok óta éhező, húsevő állkapcák lennének, melyek bőrt, izmot, szövetet nem kímélve pillanatok alatt akarnák megkapni áhított jussukat. Úgy terültem el a járdán, mint valami pillezsák, lassan, akárha egy felvétel lennék egy "B" kategóriás akciófilmben. Ha az eldörrenő lövések nem ébresztették fel a lakókat, akkor - biztos, ami biztos - fejem kemény koppanása a betonon bizonyosan elérte a kívánt hatást. A fájdalom, amely vonagló testemen rohant keresztül, versenyt futott bugyogva kiömlő véremmel. Elhomályosuló tekintetem, és zúgó hallásom még érzékelte, ahogy a kerekeit kárörvendően csikorgató autó elhajt mellettem, majd úgy takart be a forró sötétség, mintha jóanyám ráncokból szőtt keze tenné egy lázas betegség utolsó éjszakáján.

Kis időnek múltán arra lettem figyelmes, hogy megszűnt a mardosó fájdalom, és elhallgatott a zúgás. Csönd honolt mindenütt köröttem, és a sötétség, mely percekkel korábban rám borult, már nem izzadtsággal átitatott súlyos köpeny volt, hanem mint hűst hozó puha szellő, lelkemet melengető érintésként lebegett felettem. Felkeltem, és körülnéztem. Semmi. Még csak azt sem tudtam megállapítani, hogy szilárd talajon állok-e, vagy csak úgy lebegek a mindenség felett. Hirtelen, mintha rosszullét kerülgetett volna, de a mély megnyugvás nem engedett neki utat törni. "Hát ennyi" - gondoltam. Leszámítva a tényt, hogy meggyilkoltak, és soha többé nem jutok már haza, hogy magamhoz öleljem azokat az embereket, akiket szeretek, egészen jól éreztem magam. Olyan intenzívnek, mégis emlékszerűen távolinak tűnt a múlt. Vágytam rá, de nem mardosott a hiány. Félelemnek, rettegésnek semmi nyoma. Ha a szűnni nem akaró sötétséget, és ebből fakadó világnyi vakságot nem veszem figyelembe, már-már idillinek neveztem volna ezt az állapotot. Aztán megláttam. Először csak káprázatnak tűnt, mint mikor szembogarát dörzsölgeti az ember, s halvány foltot lát maga előtt. De ahogy jobban figyeltem, rájöttem, hogy nem káprázat. Ott volt. Egy félénken derengő fénypont. Bár elképesztően távolinak tűnt, mégis bőrömön éreztem melegét. Tettem néhány tétova lépést felé, s láttam, nem mozdul, csak növekszik, mintha közelebb érnék hozzá. Kellemes bizsergés fogott el, és gyermeki öröm, hogy a Fény igenis létezik! Hogy nem üresség vár ránk, mikor eljön az idő, hanem egyetlen fényes pontba sűrűsödő szeretet, és nyugalom, biztonság és mindent átitató melegség. Úgy éreztem, elveszített szeretteim hívószavát hallom, és minden erőmet összeszedve rohanni kezdtem. Keserédes mosolyra húzódott az ajkam, hogy igazam volt, de ezt már nem oszthatom meg szkeptikus vitapartnereimmel. Elnyomtam eme furcsa bánatnak szikráját, mintha elhamvadó cigarettacsikkre taposnék, és átadtam magam a Fény vonzásának, és az örömnek és boldogságnak, hogy mégiscsak hazaérek. Bár nem oda, ahova munkám végeztén elindultam, nem szerelmesen ölelni vágyó feleségemhez, és érthetetlenül szeretleket gügyögő fiamhoz, mindig morgó, öregvő apámhoz, és békítő, gondoskodó anyámhoz, de mégiscsak haza. Egy, a földi életemnél magasabb szintű helyre, mely felette áll mindennek, és mindenkinek. Már csak lépések választottak el a közben már vakítóan hatalmasra nőtt Fénytől, és perzselő melegétől, miközben úgy éreztem, múltam minden megmaradt foszlánya rózsaszirmokként hullik le megfáradt, majd újjáéledt lelkemről. Már csak három lépés… Észvesztő sebességgel rohantam felé… Már csak egy… És Bumm!

Egy kórházi műtő padlóján találtam magam, újra elterülve, mint ama pillezsák. Körülöttem rajtam keresztülsuhanó, fehér és kék köpenybe öltözött emberek rohangáltak, és kiabáltak. Egy fémasztalt zsongtak körül. Ám hangazavarukon, és sajgó fejem zúgásán is áttört egy nagyobb csoport önfeledt kacarászása, éljenzése és üdvrivalgása. Nem értettem mi történik. Aztán körülnéztem és láttam, amint a falak mentén ácsorgó, szekrények tetején ücsörgő, és a szoba minden szabad pontját elfoglaló lelkek fogják nem létező hasukat a nevetéstől. Egy negyven körüli lélek, akinek tátongó sebhely virított a koponyáján, elkiáltotta magát:
- Na, még egy naiv idióta! Fénylény, mi?! - harsány, gusztustalan nevetése majdnem megsüketített, kínomban elfordítottam a fejem, és fektemben felpillantva megláttam, mi képzi örömük tárgyát. Egy hatalmas, vakító fényt okádó, és meleget sugárzó műtőslámpa. Miközben elárasztott a kétségbeesés és frissen feltámadott fájdalmam, még elcsíptem egy mondatot a kilyuggatott fejű szájából:
- Figyeljetek srácok, mindjárt jön a következő!

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Abszurd
· Kategória: Novella
· Írta: KRAase
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 12
Regisztrált: 0
Kereső robot: 11
Összes: 23

Page generated in 0.038 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz