Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Paripa

, 767 olvasás, secondEduard , 35 hozzászólás

Szerelem

Azon az augusztusi napon korán reggel ébredtem, óvatosan kimásztam a vékony takaró alól, és besurrantam a fürdőszobába. Nem akartam felébreszteni a szobatársaimat, így hát gyorsan felöltöztem, egy lenge nyári pólót, rövidnadrágot kaptam magamra, egy könnyű sportcipőt hozzá, és kijöttem a szobából. A szálloda recepciósa kissé csodálkozva bár, de udvarias jó reggelt kívánt, én pedig, viszonozva a köszönését, kiléptem a hűvös, nyári pirkadatba. A nap csak most készült felkelni, a hajnali horizont még alig világosodott ki. Éreztem ezt a bőrömön is, mert fázni kezdtem. Gyors léptekben megkerültem a szállodát, majd a hátsó kavicsos úton a méntelep felé kezdtem el futni. Itt tartották aznap délután a lovasbemutatót, ami a négynapos kirándulás egyik legnevezetesebb programjának ígérkezett, legalábbis az utazási irodában ezt mondták. Abban az évben még tavasszal fizettünk be az útra Gáborékkal, akik már régóta igen jó barátaim voltak. Akkor még Éva a barátnőm volt, igaz, alig pár hónapja, de Gábor és Szilvi is már az első hét után úgy viszonyultak hozzá, mintha évek óta ismernék. Sajnos azonban Éva valami miatt mégsem akarta velem összekötni az életét, így az augusztusi kirándulásra már nélküle mentünk. Nagyon nem bántam a dolgot, elkönyveltem azt a pár hónapot egy futó kalandnak. Gábor és Szilvi azt javasolták, ne mondjuk vissza a negyedik helyet, mert így elveszne a fele pénz, meg hát én se maradjak pár nélkül, ezért az unokahúgom, Eszter jött el velünk. Valahogy úgy alakult, hogy egy négyágyas szobát választottunk, mert így olcsóbb volt a szállás. Mire mindezt végiggondoltam, az ügetőpályához értem. Itt rendezték a fogathajtó versenyeket, a lovasbemutatókat és az egyéb lovas programokat is.

Maga a pálya teljesen üres volt, fű sem volt rajta, az egészet csupán sötét színű homok borította, és egyszerű fakorláttal kerítették be. A nézőtér fapadok alkotta sorokból állt, mindegyik kissé magasabban mint az előtte lévő, s a padsorok lelátószerűen helyezkedtek el az aréna két hosszabbik szélén. Úgy saccoltam, talán ötszáz néző is elférne itt. Mindkét oldalon középen, a fakorlát folytonosságát megszakítva, kialakítottak egy-egy átjárót is, így nemcsak oldalról, hanem a pályáról is be lehetett menni az ülőhelyekhez. Átfutva a homokkal leszórt ügetőn egy ilyen kis bejáraton léptem be a padokhoz, lihegtem még egy keveset a futás után, majd leültem az első sorba, szemben a kelő nappal. A távoli felhők mögül ekkor bújt elő az óriási vöröslő fénysáv, és izzó bíborba borította az ég alját. A meleg nyári napsugarak szétszóródtak a tájon, s hagytam, hogy felmelegítsék a testemet és a lelkemet is. Az egyre vakítóbb fénytől elfordulva élveztem a napfelkeltét, amikor furcsa morajlást hallottam. Ahogy tekintetem a távolba révedt, valahol messze egy porfelhőt pillantottam meg, aminek a közepén fel-felcsillant valami apró fényesség, s egyre nagyobbá vált, ahogyan a porfelhő is, ami közeledett felém. Csakhamar kivettem, hogy lovak száguldanak az ügető irányába, és az egyik fején csillogott valami a napfényben. Már hallottam a lódobogást, és azt is láttam, hogy három paripa vágtat a felkelő nap által izzóvörösen megvilágított erdő felől. Amikor a trojkafogat közelebb ért, lecsitult, és fegyelmezett galoppozásban kanyarodott be az arénába. Három gyönyörű ló volt, két fekete és középen egy fehér, az ő homlokán láttam ragyogni a kötőfékre rögzített ezüstcsillagot. A négykerekes könnyű homokfutó egészen közel állt meg hozzám, majd egy fiatal, szőke lány ugrott le róla. Feszes lovaglónadrág és egy bő fehér ing volt rajta. Hosszú szőke haja aranylóan borult a vállára, zavarba ejtően szép szemével végigmért, és mosolyogva köszöntött. Én is üdvözöltem, miközben akaratlanul is rátapadt a szemem vonzó alakjára. Kérdésére elmagyaráztam, hogy a négynapos programra érkeztünk, s mivel nem tudtam aludni, itt vártam be a napfelkeltét. Ő Anettként mutatkozott be, és kedvesen bólintott, mikor megtudta, hogy Péternek hívnak. Elmondta, hogy a méntelepen, ahol nemcsak mének, hanem kancák is vannak, ő a főlovász, majd bemutatta a három lovat. Csillagot, Gyémántot és a középső, fehér ügetőkancát, Paripát. Megtudtam tőle, hogy Paripa elég gyenge, beteges csikó volt, és sok lovász lemondott volna róla, ha ő, Anett nem veszi a gondjaiba. Nagyon belemelegedtünk a beszélgetésbe, szinte észre sem vettem, hogy már a kocsin ülök, és az istállók felé ügetünk. Anett kikötötte a lovakat, egyenként beállította őket egy-egy boxba, majd kérdően rám nézett. Már az első pillanatban zavarban voltam a szépségétől és a kedvességétől is, így hirtelen ötlettől vezérelve azt javasoltam neki, ha már így összefutottunk kora reggel, akkor ihatnánk egy kávét. Azonnal beleegyezett, s a beszélgetést egy percig sem hagyva abba, a szálló épületébe mentünk. A konyha és a bár ilyen korai órában még zárva voltak, de a recepciós, honnan, honnan nem, talán Anettre való tekintettel, percek alatt elénk tette a gőzölgő kávét. A beszélgetés a lovászatról lassan rám terelődött. Elmeséltem, mivel foglalkozom, hol lakom, sőt odáig jutottunk, hogy elmondtam még azt is, hogy egyedül élek, és néha verseket is írok. Anettet ez kissé meglepte, és csábosan mosolyogva adta tudtomra, hogy ő is ír néha verseket. Egy idő után már annyira közvetlenül, tegeződve beszélgettünk, hogy észre sem vettük, mikor telt meg a társalgó emberekkel, és azt sem, hogy az ebédlőben már felszolgálták a reggelit. Gábor lépett mellém, és udvariasan megszakítva a párbeszédünket közölte, hogy a lányok a reggelinél várnak rám. Bemutattam Gábort és Anetett egymásnak, majd valahogyan sikerült elmagyaráznom azt is, hogy négyen vagyunk, Gábor és Szilvi egy pár, Eszter pedig az unokahúgom. Fontosnak tartottam ezt elmondani, s láttam Anetten, hogy mindezt örömmel vette tudomásul. A gyors és udvarias búcsúzkodás közepette mélyen a lány szemébe néztem, és éreztem a tekintetén, hogy komoly érdeklődést váltottam ki belőle. Átmentem az ebédlőbe a barátaimhoz, akik azonnal észrevették, milyen szokatlanul feldobott vagyok, mert reggeli közben összevissza beszéltem, vicceltem, s ők nem győzték kérdezni, honnan ez a féktelen jókedv. Az egész nap, a városban tett rövid séta, a múzeumlátogatás is felhőtlen vidámságban telt el. Alig vártam a délutáni lovasbemutatót, és valóban olyan jól éreztem magam, hogy szinte madarat lehetett volna velem fogatni. Mindez két éve volt. Két hosszú és boldog évvel ezelőtt. Akkor még alig éreztem valamit a boldogságból, és nem tudtam, eszembe sem jutott, hogy mindennek, ami elkezdődik, egyszer majd vége szakad.

A délutáni lovasbemutatóra szép számú közönség gyűlt össze. Nemcsak a szállodai vendégek és a négynapos program résztvevői voltak ott, hanem szerte az országból és külföldről is jöttek sokan, az ügetőpálya melletti parkolóban legalább öt-hat turistabusz állt. A bemutató egyszerű lovaglással kezdődött, legalább egy tucat lovas ügetett végig a pályán. Aztán különböző kocsik, négy- és kétkerekűek vonultak fel, majd magyaros csikósruhába öltözött lovászok ostorcsattogtatások közepette fektették le és állították fel lovaikat. A műsor végén ismét kocsik jöttek, először a kettes, majd a négyes fogatok, és végül a trojka ügetett be az arénába, a bakon ülő Anettel, aki ugyanolyan csikós ruhába öltözött, mint a többi lovász. Három körön át vágtatott a fogat, majd elegánsan lassított, és galoppozva elhagyta a pályát. Mindenki tapsolt, s közben a nézőtértől nem messze felállított asztalokhoz mentek pálinkát kóstolni és pogácsát enni. Szóltam Gáboréknak, hogy menjenek csak, nekem más dolgom akadt. Szilvi huncutul rám kacsintott, én zavartam mosolyogtam, és elindultam az istállók felé. Mire odaértem, Anett már a boxokból jött ki, és úgy nézett rám, mint aki már várt. Köszöntöttük egymást, majd azonnal felvetettem neki a közös vacsora ötletét, amire minden gondolkodás nélkül igent mondott. Megbeszéltük, hogy elmegyünk átöltözni, és egy óra múlva találkozunk. Gáborék még nem jöttek vissza a szobába, így egy rövid üzenetet hagytam, hogy nem velük vacsorázom. Reméltem, hogy túlságosan nem fognak majd meglepődni.

Az étterem zsúfolásig megtelt, a zenekar halk zenét játszott, ám én semmire nem tudtam figyelni, csak Anettre. Kecses, hófehér kezével bájosan gesztikulált, amikor nagyon beleélte magát abba, amiről éppen beszélt. Világoskék blúzán át meg-megremegni láttam a testét, ahogy néha-néha mélyen a szemembe nézett. Egészen beleszédültem ezekbe a szemekbe, ám mégis eljutott a tudatomig mindaz, amit elmondott magáról, hogy még csak huszonkét éves, a szüleivel él a városban, és négy éve dolgozik itt a méntelepen. Főiskolára jár Budapestre, és így hetente-kéthetente a fővárosba utazik. Beszélt még a lovakról meg arról, hogy Paripa még csak négy éves, születésétől kezdve ő gondozza, és ha senki nem lenne a világon, csak Paripa, ő akkor is boldog lenne. Természetesnek tűnt, hogy ennyire szereti a méneket, kancákat, és én élvezettel hallgattam minden szavát a lovakról, a családjáról az életéről. Elmondtam én is mindent magamról, majd a vacsora végeztével elindultunk, hogy sétáljunk egyet a szabadban. A szálloda körüli kavicsos gyalogutakat kovácsoltvasból készült lámpaoszlopok szegélyezték, és tetejükről a gázlámpákat utánzó neonégők sejtelmes fénnyel borították be az augusztusi estét. Egy padra ültünk le, halkan váltottunk még néhány szót, majd gyengéden átkaroltam a lányt és megcsókoltam. Hosszú, szenvedélyes, forró csók volt ez, mintha életem első csókja lett volna. Épp akkor, amikor kibújt a felhők mögül a hold, egy pillanatra feleszméltünk az iménti mámorból, és mélyen egymás szemébe néztünk. Szavak nélkül is tudtam, hogy ez a csók nem olyan volt, mintha az első lenne, ez a csók tényleg életem legelső igazi csókja volt.

A kirándulás utáni első otthoni napon arra ébredtem, hogy Anettel álmodtam. Reggeli közben is ő járt az eszemben, és bármit is csináltam, csak rá tudtam gondolni. Alig vártam, hogy hazajöjjek a munkából, és ahogy sejtettem, egy igen kellemes meglepetés várt otthon. Anett levelet írt nekem. Izgatottan nyitottam meg az emailt, amiben ez állt:

Kedves Péter!

Végtelenül boldog vagyok, hogy megismerhettelek, az együtt töltött órák nagyon sokat jelentenek számomra. Ahogy megbeszéltük, a szeptemberi tanévkezdéskor Budapestre utazom, s így lesz alkalmunk találkozni. Ma augusztus huszonhetedike van, de egy hét múlva, pénteken már láthatjuk egymást. Szeptember harmadikán és negyedikén is együtt lehetünk, de megpróbálom megbeszélni itthon, hogy csak ötödikén, vasárnap menjek majd vissza. Addig is, ahogy ígértem, küldök neked egy rövid verset, amit Paripáról írtam, még két éve, télen, amikor egy kicsit betegeskedett, és a többiek azt mondták, nem lesz ebből már egészséges ló, de én mégis ápoltam őt, és meg is gyógyítottam. A lovászok, amikor félévre rá meglátták a makkegészséges Paripát, azt mondták, remek munkát végeztem, és hogy nem lehet ilyet minden nap látni. Akkor gondoltam, hogy erről írok egy rövid verset.

A hóban ügetett mínusz húsz fokban,
az élet akarta csak ütni-vágni,
s én egy paripának a kezét fogtam,
nem lehet ilyet minden nap látni.

Lehet, most csodálkozol, hogyan lehet egy paripának a kezét fogni, de én itt arra gondoltam, hogy az én Paripámnak fogtam a kezét, azaz segítettem rajta. Biztosan hallottad már, hogy "nyújtsd a kezed valakinek" vagy hogy "fogtam a kezét" olyan értelemben, hogy vigyáztam rá, óvtam valakit. De nem akarom túlmagyarázni, remélem, így is megérted, bár tudom, ez a vers inkább csak nekem és Paripának szól. Már csak egy hét, és újra látjuk egymást! Hívlak majd telefonon. Egyfolytában csak a találkozást várom.

Szeretettel: Anett

Nagyon boldog voltam ettől a levéltől. Érdekes volt a vers is, és úgy gondoltam, megértettem volna akár magyarázat nélkül, de az egész üzenet, benne a verssel, az ő lelkével, érzéseivel azt sugallta, hogy Anett szeret engem. Igen, magamban már az első este kimondtam a szót, hogy szeretem, de arra gondoltam, ne legyek már ilyen bolond harmincnyolc évesen, hiszen annyiszor csalódtam már, legutóbb Évában, de éreztem, hogy ez most itt valami teljesen más. Új, szokatlan, testemet, lelkemet, egész lényemet betöltő érzés, hiszen állandóan csak egy szó, egy név, egy gondolat cikázott az agyamban: Anett. A gyönyörű, istenien szép és kedves, szőke lány lett számomra a legfontosabb, akibe első látásra beleszerettem. Elgondolkodtam azon, vajon lehetséges-e ez, vagy csak beképzelem magamnak? Közben eszembe jutott az is, hogy Anett elmondta, mennyire konzervatív gondolkodású és szigorú szülei vannak. Akkor késő este a padon elmagyarázta, hogy a szülei nem tudhatják meg, hogy ő egy nála sokkal idősebb férfival barátkozik, mert biztosan nem néznék jó szemmel. Elhessegettem ezeket a gondolatokat azzal, hogy ha majd komolyabb kapcsolat is kialakul közöttünk, akkor azt Anett biztosan elmondja majd otthon is. Akkor, ott, a levéltől megmámorosodva, nem gondoltam arra, hogy bármit is számíthat a korkülönbség. Újra elolvastam a levelét még vagy háromszor, s annyira feldobottnak éreztem magam, hogy muszáj volt írnom. Nemcsak levelet, verset is. Megköszöntem neki, hogy írt, és tudattam, mennyire várom én is a találkozást, majd az emailbe beillesztettem neki a válaszversemet.

Megmutattad nekem a csillagokat,
azt mondtad, örömmel fogsz rám várni,
bősz trojkaként jöttél, mint hármas fogat,
nem lehet ilyet minden nap látni.

Az egy hét nagyon lassan telt, és bár gondolataimban minden reggel Anettel ébredtem, és minden este vele aludtam el, a nappalok mintha soha nem akartak volna véget érni. Valahogyan mégis eljött a szeptember harmadika, az a nap, amikor végre újra láthattam őt. Mivel nem talált volna el könnyen hozzám, a város egy ismert pontjára beszéltük meg a randevút. Pár percet álldogáltam csak, amikor Anett előtűnt a tömegben, az út túloldalán. Ahogy vártam rá, ahogyan zakatoló szívvel néztem őt, hasonló érzés fogott el, mint akkor este a holdfényes éjszakán. A lány most is festőien szép volt, mint aznap, amikor először megláttam. Egy rövid s mégis forró ölelés után elengedtük egymást, de szólni alig tudtunk, hiszen mindketten zavarba jöttünk, talán az érintéstől, talán a bennünk kavargó érzésektől. Mire hazaértünk, egészen feloldódtunk, bár én továbbra is kissé feszélyezve éreztem magam, mint házigazda, de Anett lágy és kedves szavaival hamar elfeledtette velem minden szorongásomat, ami bennem volt. Vacsora után hozzám bújt, hosszan és forrón megcsókolt, és ettől azt éreztem, hogy határtalan boldogság tölt el, olyan boldogság, aminek talán soha nem is lesz vége. Ám sajnos eljött a vasárnap, és neki aznap délután vissza kellett utaznia. Fájt nagyon a búcsú, de tudtam, két hét múlva újra itt lesz, és ez erőt adott. Erőt adott akkor, és erőt adott a későbbiekben is mindig, két álló éven keresztül, amikor a néhány napos együttlétek után újra és újra el kellett válnunk.

A szeptember hamar elmúlt, és elmúlt aztán az ősz is, de Anett minden második héten velem volt. Már egészen otthonosan mozgott nálam, hétvégenként úgy éltük meg mindig azt a pár napot, mintha évek óta minden nap együtt lettünk volna. Sokszor elmondtam Anettnek, milyen sokat jelent nekem, ő pedig szavaival, tetteivel is bizonyította, mennyire szeret. Eleinte többször is megkérdeztem tőle, mikor vallja már be a szüleinek, hogy én is létezem, de mindig csak a türelmemet kérte. Apja és anyja úgy tudták, hogy egy huszonnégy éves egyetemista barátja van Budapesten, akinél a főiskolai órák után a hétvégét tölti. Eleinte kissé bosszantott is a dolog, hogy miért nem mer felvállalni engem, de aztán belenyugodtam, hiszen annyi helyen hallottam már, hogy az emberek nem igazán fogadják el az olyan párkapcsolatokat, amelyekben viszonylag nagy a korkülönbség. Így aztán lassanként elmaradtak a kérdéseim, és az együtt töltött hétvégeken Anett kárpótolt engem mindenért, amit talán a kapcsolatunk elején még hiányoltam. Lassan télire fordult az idő, és mi tudtuk, hogy az első közös karácsonyunkat nem tarthatjuk meg akkor, amikor mindenki ünnepel, hiszen Anettnek otthon kellett lennie. Ám a szenteste előtt egy héttel eljött hozzám, és bár a naptár szerint csak december tizenhetedikét írtunk, mégis ez volt életem legszebb karácsonya.


Elmúlt a karácsony is, aztán újra tavasz lett és eljött a következő nyár. Anett sikeresen befejezte a főiskolát, majd valahogyan megbeszélte otthon, hogy havonta egyszer eljöhessen hozzám, sőt, még egy pár napra nyaralni is el tudtunk menni a Mátrába. Sajnos arról nem lehetett szó, hogy én menjek hozzá, nemcsak a szülei miatt, de a kisvárosban, ahol lakott, hamar híre ment volna, hogy egy nálánál idősebb férfival randevúzgat. Időközben a méntelepet új tulajdonos vette át, aki a saját lovászait alkalmazta, így Anettnek mennie kellett, bár Paripát hetente többször is meglátogatta. Eleinte a fővárosban szeretett volna munkát találni, de hiába volt már diplomás, mindenhonnan elutasították. Eléggé elkeserítette a dolog, de próbáltam lelket önteni belé, hogy ne adja fel, hiszen ha otthon helyezkedik el, akkor nagyon nehéz lesz találkoznunk. Késő ősz volt már ekkor, és egyre reménytelenebbnek tűnt, hogy egy neki megfelelő állást találjon. Azt valahogyan sikerült elintéznie otthon, hogy a szilveszterre a fővárosba jöhessen. Három napot töltöttünk együtt, de ő az utolsó napon nagyon szomorú volt, és hiába próbáltam vigasztalni, nem sokat segített. Tudtam, hogy a munkanélküliség, a kilátástalan helyzet megviselte őt, és emiatt búslakodik, de mégis abban bíztam, hogy minden jóra fordul, hogy igenis talál majd munkát, olyat, ami közel van hozzám. Valahogyan azt már el is felejtettem, hogy az én létezésem vagy annak felfedése tabu a családjában, csak azzal biztattam, hogy mennyire szeretem, és csak idő kérdése, hogy minden rendbe jöjjön. Megbeszéltük, hogy várunk amennyit csak kell, ismét és sokadszorra is elmondtam neki, mennyire szeretem, ő is elmondta nekem ugyanezt, s továbbra is olyan boldognak éreztem magam, mint előtte mindig, amikor vele voltam. Január másodikán minden különösebb búcsúzkodás nélkül kikísértem őt a pályaudvarra, egy rövid ölelés után elköszöntünk, ő kissé szomorúan, tétován elindult, és ahogy ment, még mosolyogva visszaintett felém. Akkor láttam őt utoljára.

Elmúlt a tél is, de Anett nem tudott eljönni hozzám. Minden nap beszéltünk telefonon, vagy írtunk egymásnak, s így érezhettem azt, hogy még mindig velem van, hogy még mindig ő az én Anettem. Sokszor panaszkodott, hogy nincs munkája, nincs pénze, s így a szüleinek végképp nem tud mit hazudni, ezért nem jöhet el hozzám. A nehéz helyzet miatt jobbnak látta otthon azt mondani, hogy szakított a budapesti huszonnégy éves barátjával. Ez egy kissé rosszul esett nekem, de megértettem a helyzetét, hiszen, ha továbbra is tartotta volna magát ehhez a hazugsághoz, akkor előbb-utóbb a fővárosi barátjának el kellett volna utazni hozzá. De ilyen barátja nem volt, csak én voltam. Eljött a tavasz is, és március végén sikerült egy olyan alkalmi munkát találnom, amibe besegíthetett volna Anett is. Nagy örömmel hívtam fel, és elmondtam neki a lehetőséget, majd vártam, hogy örülni fog, hiszen otthon elmondhatja, hogy Budapesten kapott egy pár napos munkát, amivel jól keres, és igazán nagyot nem is kell majd hazudnia. Azonban egészen másként reagált, mint ahogyan azt vártam. Villámcsapásként ért a hír, hogy a kisvárosban, ahol lakik, egy helyi tanfolyamra iratkozott be, ami hamarosan elkezdődik, és csak júliusban lesz vége. Közölte velem, hogy így sajnos sem alkalmi munkára nem tud eljönni, sem a hétvégékre, mivel otthon továbbra sem tudna mit mondani, és azt meg nem akarja, hogy a szülei kétségbe essenek, vagy aggódjanak érte. Éreztem, hogy fontosabb számára a családja, mint én, s az is eszembe jutott, talán egy helyi és korban hozzáillő férfival is kapcsolatot létesítene, hogy továbbra is teljes legyen a már sok-sok éve megszokott családi béke. Lassan rádöbbentem arra, hogy Anett nem vállalja értem a harcot, nem küzd a kettőnk jövőjéért. Minden akarata és elszántsága csak a Paripával való kapcsolatában mutatkozott meg, egy olyan kapcsolatban, amire a szüleinek semmilyen rálátása nem volt. A telefonbeszélgetés után már tudtam, hogy Anett belenyugodott a helyzetébe. Tudtam, bármit teszek is, ő nem akar kilépni abból a világból, amibe belenevelték, és ahol biztonságban érzi magát. Eszembe jutott Richard Burton híres filmje, az Összeesküvők, amelyben egy tizenhét éves lány és egy ötvenéves férfi szeretnek egymásba. Nekik is szembe kellett nézniük a társadalom, a szülők, a barátok megvetésével, de az csak egy film volt, mi pedig a valóságban éltünk.

Elkezdődött a tanfolyam, és bár minden nap beszéltünk telefonon, azt éreztem, Anett már nem a régi. Nem úgy beszélt velem, mint azelőtt, nem mondta már gyakran azt, mennyire szeret, és az esti beszélgetések is olyan megszokottak, udvariasak, és talán egy kicsit kényszeredettek voltak. Többször is kérdeztem tőle, miért változott meg ennyire, miért nem szeret már úgy, mint régebben, de tagadta, azt mondta, ő ugyanúgy szeret, mint eleinte. Május volt már, amikor egy este, a történtek okozta lelki magányomban és szomorúságomban megtaláltam azt a verset, amit még ő küldött és a válaszversemet is. Fájt nagyon, hogy ennyire eltávolodott tőlem, és ahogy nézegettem a két évvel ezelőtti írásokat, könnyes lett a szemem. Megéreztem, hogy ami eddig tartott, annak hamarosan vége lesz, és ez a fájó érzés egészen összeszorította a szívemet. Ahogy a lelkem súgta, úgy írtam át a versemet, és elküldtem neki:

Megígérted nekem a csillagokat,
azt mondtad, éveket fogsz rám várni,
bősz trojkaként jöttél, mint hármas fogat,
nem lehet ilyet minden nap látni.

Még akkor este visszaírta, hogy tetszik neki a versem, bár nagyon lehangoló. Ennél azért többet és mást vártam tőle, de rá kellett jönnöm, hogy feleslegesen áltatom magam, számomra már csak a remény maradt. Másnap beszéltünk telefonon, s én akkor már tudtam, hogy ezt a kapcsolatot többé nem lehet helyrehozni, ezt a szerelmet már nem lehet újra feléleszteni. Nagyon szomorúan, mintha a szívemet téptem volna ki, elmondtam Anettnek, hogy engedjük el egymást. Elmagyaráztam, hogy nem elhagyom, nem szakítok vele, csak egyszerűen nincs értelme várni, hiszen, ha befejezi a tanfolyamot, akkor ott fog dolgozni, ahol él, és a szülei miatt, meg talán az egész társadalom, az egész keserű élet miatt mi sohasem lehetünk egymáséi. Vártam volna, hogy majd tiltakozik, hogy nem, ne hagyjuk el egymást, mert ő még mindig szeret, de nem ezt tette. Azt felelte, megért engem, igazam van, felesleges rá várnom, de azért maradjunk jó barátok. Ledöbbentem, hogy ezt mondta, hirtelen szólni sem tudtam, csak éreztem, hogy minden közös emlékünk, minden boldog pillanatunk fájó és lelket marcangoló emlékké vált. Még egy hétig beszélgettünk minden nap telefonon, de nekem nagyon fájt, hogy ő már nem tartozik hozzám, ő már nem az enyém. A legjobban az viselt meg, hogy valóban csak egyszerű barátként kezelt, és éreztem, amit már hónapokkal ezelőtt is sejthettem volna, azt, hogy már nem szeret. Egy májusi este levélben megírtam neki, hogy nekem ez így túl nehéz, nagyon gyötrelmes, és csak kínlódom attól, hogy már csak egy távoli barát lettem. Válaszában nyugtatgatott, hogy mindig is a barátja voltam. Ez azonban ez nekem már sok volt. Felhívtam és arra kértem, többé ne hívjon, ne keressen, ne is írjon. Annyit mondott csupán, hogy ha nekem ez így jobb, akkor megteszi értem. Letettem a telefont és sírtam. Aztán elővettem újra a verseket és átírtam mindet. Búcsúzóul, utoljára elküldtem neki az egészet:

Lehazudtad nekem a csillagokat,
azt mondtad, éveket fogsz rám várni,
bősz trojkaként jöttél, mint hármas fogat.
Nem lehet ilyet minden nap látni.

A hóban ügettél mínusz húsz fokban,
az élet akart csak ütni-vágni,
s én egy paripának a kezét fogtam.
Nem lehet ilyet minden nap látni.

Hazudtad csak nekem a szerelmedet,
azt mondtad, éveket fogsz rám várni,
s bús trojka fogat vitte holttestemet.
Nem lehet ilyet minden nap látni!

Kimentem a kertbe, a májusi éjszakába, és csendben, megfontoltan, mint egy komoly, felnőtt ember, elgondolkodtam az életemen. Eszembe jutott az első találkozásunk, aztán az ősz, amikor Anett elkezdett hozzám járni, felidéztem a színes hulló faleveleket, meg a téli hógolyózásokat, s azt is, amikor a térdig érő hóban gyalogoltunk, aztán eszembe jutott a nyár, az együtt átélt rengeteg élmény. Behunytam a szemem, a könnyeim lecsordogáltak az arcomon, és zokogó, árva lelkembe belemart a fájdalom, az a fájdalmas bús, boldog érzés, hogy mennyire szép volt az én szerelmem. Talán már túl későn, de ekkor értettem meg igazán, hogy mit is jelent nekem ez a két év. Való igaz, nem lehet ilyet minden nap látni.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Szerelem
· Kategória: Novella
· Írta: secondEduard
· Jóváhagyta: Medve Zsolt

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 9
Regisztrált: 2
Kereső robot: 10
Összes: 21
Jelenlévők:
 · boszorka
 · gszabo


Page generated in 0.0409 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz