Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Anti-Reflex

, 558 olvasás, KRAase , 4 hozzászólás

Abszurd

Az aluljáró kiköpött olyan volt, amilyennek a nem európai ember képzeli az európai metróállomások hangulatát és külcsínét: emberi mocsokkal és bűzzel bélelt, egyirányú labirintus, anyáinkra vonatkozó jó tanácsokkal a falakon. Ha átvert turistaként hatoltam volna be a már szinte kézzel kavarható sűrűségű förmedvénybe, bizonyosan a világ kilencedik csodájának tartottam volna, hogy a mozgólépcső működik. Azért a kilencediknek, mert a nyolcadik nyilvánvalóan az, hogy épeszű ember erre veszi az útját. Pedig nap, mint nap milliók és milliók ostromolják a már rég lerombolt metró kocsikat. Ám, mivel évek óta koptatom ugyanazt az utat, ugyanazzal a természetes undorral, fel sem tűnt mindez. Az orrom, mintha csak dísznek lenne az arcom közepén, s már abban sem bíztam, hogy egy nyakam köré tekert szkunkot megérzett volna. Hiába, a megszokás, és a közöny. Vagy összeházasítja őket az ember, vagy megfullad. Olykor szó szerint.
Nagy nehezen kinyílt a metró ajtaja, s küszködve a rengeteg letuszkolandó falattal, elnyelt engem is a hatalmas, fortyogó fémgyomor. Lépésről lépésre, vagy talán azt is mondhatnám, hogy cipőről cipőre haladtam befelé, a lábbelikhez tartozó tulajdonosok legnagyobb örömére. Nem nagyon volt érkezésem azzal foglalkozni, hogy Gucci szőnyegen járok-e, vagy éppen Nike parkettán, esetleg a messzi Keletről érkező "Panu" kavicságyon, az ajtókon beáramló emberáradat sodort egyre beljebb, egyre közelebb a testekhez, s tömörített, tömörített, egyre apróbbá, és deformáltabbá.
"Kérem, vigyázzanak, az ajtók záródnak! Az Arany János utca következik"
Kölyökként, ahogy szinte mindenki más, én is azt hittem, hogy létezik "metró-állomás-bemondó-állás", és hogy egy néni, vagy egy bácsi ott ül a mikrofonnál, s napjában több százszor elmondja ugyanazt a szöveget. Aztán persze, ahogy megint csak mindenki más, rádöbbentem, hogy ehhez ugyanannak az embernek egyszerre kellene minden vonalon ülnie, s ez – egyelőre még – kivitelezhetetlen. Most szinte semmilyen reakciót nem váltott ki belőlem a hang, sőt, maga az információ sem. Olybá gondolom, hogy olyan ez, mint a szívdobogás. Nem fogom fel, hogy van, nem is törődöm vele, egyszerűen tudom, és kész. Ahogy azt sem fognám fel, hogy ha már nem lenne, hiszen akkor már nem tudnék semmit, s oxigéntől megfosztott agyam azon igyekezne, hogy egy utolsó orgazmussal ajándékozza meg a testem – egyéb ürítési mechanizmusokkal egyetemben.
Míg felfogásom automatikájába zárt célom felé zötykölődtem, ahogy mindig, az embereket kezdtem fürkészni. Ocsmány szokás, tudom, s tapasztalom magam is, de hát mit van mit tenni, minek megy az ember emberek közé, ha nem akar egymás farkasává válni? Jó móka ez, csak tudni kell időben elvonni a tekintet, s megérezni azt, mikor követi a néma egymásban turkálást hangos szóváltás. Szinte felfoghatatlan az a karakterdömping, ami egy ilyen kocsiban nyakon önti az ember idegrendszerét.
Az ember, akihez hozzápréselt a sokaság, szerintem alapból képes lett volna arra, hogy saját tömegvonzásával magához vonzzon. Ekkora súllyal bizonyára saját gravitációs mezővel rendelkezett. Persze, nem a méretei voltak a legszembetűnőbbek, hanem a ruha mérete, amivel megpróbálta eltakarni. Képzeljenek el egy pólót, amit dolgos kínai asszonyok nem csak, hogy három számmal kisebb méretű alanyra terveztek, de mondjuk még a hosszából is lehagytak legalább tíz centit. Mindez annyira volt elegendő, hogy a szőrös köldök feletti ruganyos masszát éppen hogy eltakarja. Nem mertem sokáig időzni a fürkészésével, mert elég, ha véletlenül elengedi a fogantyút egy fékezésnél, és a Szaturnusz elnyeli a Holdat.
Jobb kézre egy idős hölgy kuporgott a kibelezett ex-bőr ülésen. Lilára kopott haja erősen elütött a mellette ülő természetes rőt vörös kislányétól – aki 12 éves kora ellenére oly aprócska szoknyában üldögélt, szétvetett lábakkal, hogy menten belepirult még az íriszem is -, de mégsem ez volt a leginkább tekintetvonzó benne. Az öregasszony egy rágcsálót meghazudtoló sebességgel csapkodta a fölső, minden bizonnyal véglegesen helye hagyott fogsorát az alsóhoz. Elképzelni nem tudom, hogy egy kulturálisan alultáplált, emocionális suhanc hogy nem helyezte még egy laza ütéssel szájpadláson kívülre.
Balra, amennyire el tudtam nézni a Szaturnusz mellett, érdekes csillogás sejlett fel, s eltartott egy nehány másodpercig, mire rájöttem, hogy a fémdetektorok valóságba csöppent rémálmát látom. A fekete, tépett hajú – és látványra nem csak a fodrász által – lány arcán szinte nem volt olyan felület, amit ne lyukasztottak volna át, s tömködtek volna tele mindenféle piercinggel. Talán kicsit többet időzhettem el a szegecsek számlálásával, mert a lány egyszer csak kiöltötte rám hatalmas, rózsaszín nyelvét, melynek közepén akkora acélgömb fészkelt, hogy bizony Isten, ha közel megyek, megnézhettem volna benne a szemem színét. Gyorsan elkaptam a tekintetem, nehogy elnyeljen a fénylő sötétség. Kicsit előrébb, szintén a hatalmas test takarásában egy könyv sejlett fel, elképesztően pink színben pompázva, a következő címmel: Hogyan hódítsuk meg az erősebbik nemet? No mármost, semmi gondom nem lett volna ezzel, hiszen a mai rohanó, valóságshowk-kal kulturizált világban szükség van arra, hogy nyomtatott bölcseletekből tanuljunk meg párkapcsolatban élni, s agyonsztárolt pszichiáterek mindenkire ráhúzható intelmeiből kortyoljuk a valós élet negédes vizét. A meglepő inkább az volt, hogy ezt az élet-lexikont két hatalmasra gyúrt kar tartotta, vérző, halálfejes tetoválással, amely valószínűleg Mans Helth-ből előugrott férfiállathoz tartozott. Hálát adtam az égnek, hogy sikerült visszafojtanom a bensőmből feltörő hangos kacajt.
Egyik megálló követte a másikat, s szerencsére nagy volt a fluktuáció, így nyugodtan folytathattam eddigi elfoglaltságomat. Emberek és embernek csúfolt állatok szálltak fel, s le a kocsiról, ülőhelyért öldökölve egymást, vagy lökdösődve az ajtó melletti korlát kegyeiért. A következő megállóban agytekervényeim leghátsó bugyraiban egy aprócska elektromos kisülés jelezte a központnak, hogy a következőnél nekem is le kell szállnom.
Abbahagytam a nyakforgató fürkészést, megfeszítettem az izmaimat, kinyújtóztam, kis kezemmel a kapaszkodóról összeszedett baktériumokkal együtt eltakartam egy óriási ásítást, s úgy gondoltam, a következő két percet méla bambulással töltöm el. Ehhez a legegyszerűbb megoldást a velem szemben lévő ablak nyújtotta, s én nem is ellenkeztem nagyon, ráfüggesztettem a tekintetemet. Bár ne tettem volna. Az utolsó másodpercek egyikében megértettem, hogy ha ezt a lépést kihagyom, bizonyára minden megváltozott volna. De nem így történt.
Az ablak felszíne sima volt, s nem mentes a különböző, filctollal pingált alakzatoktól, illetve felszólító mondatoktól. Viszont nem kimondottan arra találták ki, hogy adott esetben helyettesíteni tudjon egy síktükröt, így elég furán festett az ember, aki bambán visszapislogott rám. Megigazítottam a sapkámat, kissé összeborzoltam a kecskeszakállamat, teleengedtem a pofazacskómat levegővel, s olyan grimaszt vágtam magamra, hogy majdnem elmosolyodtam. Szinte fel sem tűn, hogy új utastársam van, jobbra, közvetlenül mellettem egy fiatal, rasztahajú srác állt, hatalmas fejhallgatóval a fülén. Biccentettem neki, mert azt hittem, nekem köszönt egy alig észrevehető bólintással, ám miután nem hagyta abba, s egy idő után már ritmust kezdtem érezni a mozdulatokban, rájöttem, csak elmerült a zenében. Ezt már nem tudtam mosoly nélkül megállni. Elnéztem balra, a hegyomlás mostanra már odébb csúszott néhány lépésnyit – ez is szerencsétlenségem számára írható – s arra lettem figyelmes, hogy a mögöttem álló, jellegtelen, nyüzüge fiatalember engem figyel. Tényleg nagyon sovány volt, az arca egyenesen olybá tűnt, mintha egy kriptából kölcsönözte volna. Mélyen ülő, apró szemek, melynek méretét tovább csökkentette a fél arcát eltakaró, hatalmas fém szemüvegkeret. Óriási sasorra ceruzavékonyságú volt, s annyira elállt az arcától, hogy egy liftajtónál bizonyosan extra módon kellett figyelnie. Szája enyhén tátva állt, de nem úgy, mint annak, aki beszélni készül, hanem mintha hosszúkás koponyáján megfeszült bőre nem engedné, hogy összezárja. Ha jobban megnézzük, nem is olyan jellegtelen, mint inkább csúnya volt. Már épp el akartam kapni a tekintetem, amikor arra lettem figyelmes, hogy hosszasan matat a nadrágzsebében, majd egy akkora kést húz elő, amivel egy egész vaddisznócsordát fel lehetne koncolni. Nyeltem egy nagyot, és hátrafordultam. Azt hiszem halkan felnyögtem meglepetésemben. A fickó zsebre dugott kézzel állt, s bambán az ablakra meredt. Nem értettem, hogy mi történt. Az előbb tényleg a kezében volt a fegyver, még a fényt is láttam megcsillanni rajta. Belebámultam a srác arcába, mire az nehézkesen felém fordult, s alig észrevehetően kacsintott. Ettől úgy összerezzentem, hogy majdnem elharaptam a nyelvem. Elengedtem egy idegbecsípődésre hasonlító fél vigyort, s kissé zavartan, de majdnem nyugodtabban visszafordultam az ablakhoz.
Érezték már azt, amikor földbe gyökeredzik a lábuk? Én sosem éreztem. Sőt, nem is értettem, hogy mit jelent igazán. Egészen idáig. Szinte éreztem, ahogy tüskés, hegyes indák törnek ki a talpamból, átszakítva a bőrömet és a cipőmet, s belefúrják magukat a vagon fémaljzatába, szó szerint odaszögezve a talajhoz. Az ablakban láttam, ahogy az ember végighúzza az ujját a hatalmas penge élén, majd hirtelen elkapja, mintha megvágta volna magát, s egy aprócska vörös pöttyöt nyalt le róla. Teljesen kiszáradt a szám. Megpróbáltam nyelni, de nem sikerült. A srác visszanézett rám az ablakról, kéjesen elvigyorodott, s ahogy pár másodperccel korábban, újra rám kacsintott. Rémültemben elfordultam, s a mellettem álló rasztás tükörképére néztem. Mintha ugyanazt láttuk volna, ő is rám nézett, s elmorzsolt egy halk káromkodást.
Talán mondani akart még valamit, mert újra megmozdult a szája, de aztán mintha meggondolta volna magát, az ablakra meredt, olyan arckifejezéssel, mint aki transzba esett. Innentől kezdve minden felgyorsult, s igen nehezen tudtam követni az eseményeket.
Ha nem lett volna még elég a furcsaságokból, és valóságokon kívül álló dolgokból, a lemerevedett rasztás tükörképe szintén megmozdult, de a szemem sarkából láttam, hogy a teste továbbra is mellettem áll. Mindketten éreztük, hogy ezzel elkésett egy kicsit. Épp azon volt, hogy megfordul, miközben egyik kezével egy gigantikus pengét halászott elő valahonnan, ám ugyanabban a másodpercben vér fröccsent az ablakra.
Szinte már gyönyörű volt az absztrakt rajzolat, amit a vörös patakocskák kanyarítottak az üvegre. Egyszerre sűrű és egyszerre híg folyadék, amiről jobb formámban az édeskés ketchup jutott volna az eszembe, s az, hogy mennyire érzéki lenne ezt most azonnal lenyaldosni a hideg felületről. Ám a torkon tátongó seb, s a felbuggyanó hörgés, amely valószínűleg egy utolsó lehelet akart lenni, magamhoz térített. A megfordulással szerencsémre több sikerrel jártam, mint a bugyborékoló rasztás, de a látvány újra letaglózott. A kriptaszökevény továbbra is meredten állt, s az ablakot bámulta, miközben rögtönzött ellenfele látszólag minden fizikai kontaktus nélkül összevérezte az előtte ülőket, s elerőtlenedő teste rágcsáláó-asszonyság ölébe rogyott. Kihasználva a pillanatnyi döbbenetet, mely a fénysebesség többszöröse alatt csapott át hisztérikus kiborulásba, mint a tizenegyest védeni készülő kapus, elvetődtem az egyik irányba.
Okozták már valaki halálát, pusztán azzal, hogy ártatlanul, mint a misztikus gyilkostól ma menekülő bárány, csupán megmozdultak? Nos, ez idáig én sem. Mint Neo a Mátrixban, vetődésemben a hátamra fordultam – köszönhetően egy masszív két hetes Aikido-s múltnak, melynek a vége egy krónikus Scheuermann-szindróma diagnosztizálása lett -, s földet érve láttam, hogy a férfi, aki előtt álltam, értetlenül a mellkasához kap, s öklével megpróbál egy tátongó, vért okádó krátert betömni. Újabb vetődés, ezúttal a tekintetemmel, s ezúttal célzottan, az ablakra, még idejében ahhoz, hogy lássam, miként húzza ki csontarcú üldözőm a kést a gyanútlan utasból. Remek – gondoltam -, nem elég, hogy egy, akár a saját beteges agyamban is megszületni képes pszichothriller-scifi-fantasy kellős közepébe csöppenek – merthogy szabadidőmben ehhez hasonló, bár jelentősen érdektelenebb történeteket szoktam írogatni -, pont akkor, amikor munkába menet a kiadómhoz igyekeztem, még egy potenciális apuka és családfő lelke is üldözni fog életem végéig.
Eleddig sosem tűnt még fel, hogy lehulló rózsaszirmokat szabdaló szamuráj kardként vágna az agyam, de az aktuális másodpercekbe még az is belefért, hogy megörültem az iménti gondolatomnak, s izgatottan fel tettem magamnak a kérdést: Mit csináltatnék most a főhősömmel, ha ilyen, vagy ehhez nagyon hasonló szituációs játékot játszanék vele?
Kicsit korai volt szuperszámítógéphez hasonlítani magam, mert mégiscsak kiderült, hogy csak én gondoltam ily kevésnek a telő pillanatokat, s egy, az oldalamra fordulás közben karomat érő mély vágás nyomatékos bizonyítékként szolgált erre. Az éles fájdalom teljesen magamhoz térített, s heves, ám annál viccesebbnek tűnő rákjárással, kontrollálatlan kapálódzások közepette megindultam hátrafelé. Ahogy elhaladtam néhány véletlenül, vagy direkt belém rúgó láb, s egyúttal az orrom előtt összezáródó ajtó mellet, bevillant, hogy emberünk talán csak a tükörben ennyire veszélyes, s mint olyan, csak ott " lát". Így, ha néhány méterrel, s egyúttal néhány ablakkal odébb kúszok, nagy valószínűséggel időt nyerek. Még ha nem is túl sokat.
Analógiám bevált, s láttam, amint a csontkollekció a valóság talaján magához tér, megrázza a fejét, s a sipítozó utasok között komótosan megindul felém. Itt újabb dolgok jutottak eszembe: egyrészt nem akartam elhinni, hogy – bár az igazsághoz hozzá tartozik, hogy velem együtt - még senki sem kapott a vészfék után, másrészt, van-e a metrón egyáltalán vészfék, harmadrészt, ha a vészfék képe nem is ugrott be, de az aprócska kalapácsé, amivel veszély esetén az ablakokat lehet szilánkosra törni, mentőövként villant elébem. Szinte minden ajtó mellett kell, hogy legyen egy ilyen eszköz, így megpróbálva növelni a kettőnk közötti távolságot, egy ilyen felé igyekeztem.
Az ifjabbik Sutherland egyik legfőbb ellensége valóban úgy tűnt, hogy nem akar, vagy nem képes a realitás terében ártani az embereknek. Vagy legalábbis vézna teste nem sok sikert ígért volna neki. Volt azonban ennek egy – a számomra mindenképp - nagy hátránya: mivel rasztaman-en és rajtam kívül senki sem látta, mi is történt valójában, szabadon sétálhatott az utasok között, anélkül, hogy különösebb feltűnést keltett volna – leszámítva azt, hogy annyira higgadt volt, mint a már kimúltak többsége.
Egyre inkább az volt az érzésem, hogy Fortuna ma minden valószínűség szerint a pohár, vagy inkább egy hatalmas hordó fenekére nézett. Egy pillanatra a szerencse mellém szegődött, s az egyik ajtó mellől le tudtam halászni a kalapácsot, s ezzel együtt – mint kiderült - vészjelzést is küldtem a kalauznak. A következőben csúnyán magamra hagyott, mert, ahogy vadul hátráltam frissen szerzett zsákmányommal, irgalmatlanul nagyot koppantam a kocsi végét jelentő fémfalon. Azonnal tudatosult bennem, hogy az elkövetkező másodperceket igen-igen hasznosan kell kiaknáznom, különben érintetlenül fogok elvérezni.
A remélt néhány pillanatból egyet elhasználtam arra, hogy felnézve az állomásjelző táblára megértettem, pontosan a két egymástól legmesszebb lévő megálló között vagyunk, s épp hogy csak elindult a vagon. Ez nyilván nem jó, mert így legalább másfél-két percet kell még eltöltenem ebben a bádog mészárszékben. A maradék időmben pedig megértettem, hogy mit kell tennem ahhoz, hogy a halottkém ne húzza rám a "spontán torokfelmetszés" halálnemét. Alighogy összepréseltem a tervnek nem éppen nevezhető részleteket, Mirror-man fogta magát, és transzba esett. Nem sokon múlott a dolog. Villant a penge, s már épp lehasított egy szőrszálat a nyakamról, amikor aprócska kalapácsom romantikusnak nem éppen nevezhető kapcsolatba lépett az ablakkal. Hatalmas robbanás, röppenő szilánkok, fullasztó huzat, s egy értetlen arcot vágó, darabokra hulló tükörkép. Kihasználva azt a kis időt, amit új borbélyom igénybe vett a magához téréshez, elrobogtam mellette. Nem szándékoztam, de képtelen voltam megállni, hogy ne taszítsak rajta egy nagyot, így amint mellé értem, fellöktem, s a még mély koncentrációban lévő test, akár a rohadt nád, tehetetlenül a földre zuhant.
Ahogy célom felé való törtetésem közepette kiderült, a Vak Asszonyság nem elég, hogy megcsapolt egy víztározó méretű hordót, de bor helyett valami ütősebbet kortyolgatott egész nap. Sebtében összedobott rögtönzésem hiányos darabkái között nem szerepeltek afféle apróságok, mint emberi akadályba való ütközés, valamint újabb életek lelkemre szárítása – és az ezekkel járó idővesztés. Miközben azon voltam, hogy visszatérjek a rasztás srác testéhez, az utasok olybá gondolták, flippergolyó vagyok, s ide-oda lökdöstek, kedvesebbnél kedvesebb instrukciókkal ellátva. Szinte hallottam, ahogy a falra ki nem függesztett óra másodpercmutatói súlyosan gonganak a fejem felett. Ez talán még nem is okozott volna nagyobb bajt, de ahogy egyik testről gellert kapva megperdültem, s hanyatt a földre estem, még a koppanás előtt tompa fájdalom hasított belém. Való igaz, nem osztottam meg az utasokkal, hogy miért törtem ki az ablakot a kocsi végében, de valahogy számomra nyilvánvaló volt, hogy nem menekülési útvonalnak szántam egy majd 100 kilométer per órával száguldó metrón. Nos, legalább három ember akadt, aki ezt a cselekedetemet csúnyán félreértelmezte. A vér is megállt az ereimben, ahogy láttam, úgy ugrálnak ki a robogó járműből – ki tudja hova -, mintha egy felfújható ugráló vár falairól vetnék alá magukat. Eddig is nehezemre esett bent tartanom a reggelimet, most azonban, akár egy őrült gejzír, utat tört magának, s nem túlzottan esztétikus mintát vetett a mellettem toporzékoló, korábban azt hiszem hódítási tanácsokat olvasgató fiatalember lábára. Itt azért eszembe jutott, hogy legalább egy, szabadulást ígérő megállót megéltünk már így körülbelül harmincad magammal együtt ebben a borzalomban, s az utasok száma valahogy mégsem csökkent. Leszámítva persze azokat, akik az én lelkemre pályáztak, s akik bázisugrónak képzelték magukat.
Ha utólag rekonstruálhatnám a történteket, el kellene mondanom, hogy két dolog is közelebb vitt a melegekhez. Egyrészt mélységes örömmel töltött el, hogy a testépítők között is akad olyan, aki az erősebbik nemet tekinti a gyengébbnek, másrészt pedig, hogy a szerelmet nem nemhez kötötten keresők is igenis hajlamosak az agresszióra. A külsőre egy ex-terminátorra hajazó útitársam ugyanis a gyomortartalmamtól való megszabadulásom után néhány pillanattal akkorát rúgott a mellkasomba, hogy levegőt ugyan egy ideig nem kaptam, de újra teljesen magamhoz tértem.
Ezzel sajnos nem voltam egyedül. Kedvenc gyilkosom feltápászkodott, kissé teátrális mozdulatokkal tarkítva leporolta magát, s fejét megvetően csóválva megindult felém. Megint magamra öltöttem a rákjárás mókás motívumait, s rúgkapálva, hátra sem nézve menekülőre fogtam a dolgot. Ez a nap valahogy a szólások és közmondások saját bőrömön való megtapasztalásának és megértésének a napja volt. Most ugyanis rájöttem arra is, hogy mit is takar, a történelem néha ismétli önmagát. Kár, hogy a saját történelem-könyvembe több oldalt már nem fognak teleírni.
Hála az égnek, az önsajnálat nem tartott sokáig, mert még másztamban is sikerült elcsúsznom. Hideg, ragacsos massza ragadt a kezemre. Még sosem örültem ennyire egy vértócsának – no, nem mintha eleddig oly sokat láttam volna. Ez a vörös folt azt jelezte, hogy akárhogy is, de eljutottam rövidtávú célomig. Gyorsan átvizslattam a szerencsétlenül járt rasztás földi maradványait, s azonnal a gyönyörűen csillogó penge után nyúltam. Most már ketten voltunk, akik ismerték a tervemet. Nem éppen evilági üldözőm ugyanis egy haragos, helytelenítő grimasz társaságában a legközelebbi tükröződő felület felé fordult, s néhány pillanat múlva megindult felém – persze csak az ártani képes tükörképével.
Meg kell, hogy osszam Önökkel: sosem volt túl jó időérzékem. Ám ebben a minutumban ennek átkozottul örültem. A kocsi hirtelen megállt, és az épp egy tétova lépést tenni igyekvő, zsír és izommentes test tükörképe kettévált, majd eltűnt. Most, vagy soha – gondoltam, s még arra is volt időm, hogy tényként rögzítsem: ezt a mondást sem használtam még -, felugrottam, s a még egyelőre kába mészárosra vetettem magam. Mint két sóval teli zsák, a peronra zuhantunk, s a valóságban könnyű test fölé kerülve, a fölöttünk átbukdácsoló emberáradat közepette a földhöz kezdtem csapkodni az aszalt gyümölcsre emlékeztető fejet. Ellenfelem, amint visszatért ebbe a világba, az arca elé kapta a kezét, egy milliszekundum erejéig így maradt, majd vadul csapkodni kezdett. Nem túlzottan hatott meg a dolog, egyre csak csapkodtam a fejét a talajhoz, s türelmetlenül, ám annál kéjesebb izgalommal vártam a koponya roppanásának hangját. Minek után ez rövidesen nem következett be – valószínűleg amiatt, hogy nem tudtam elég erőt kifejteni – rádöbbentem, hogy még mindig markolászom a hatalmas, nehéz pengét. Elvigyorodtam, s két kézbe fogva a kést a fejem fölé emeltem, majd mindent beleadva átszúrtam a nyüzüge mellkast. Ez ugyan nem adott ki oly szépséges hangot, mint a koponyacsont roppanása, ám jóval hatásosabbnak bizonyult. Az alattam lévő test kissé elernyedt, köhintett egyet, majd oldalra fordítva a fejét egy utolsót lélegezve mozdulatlanná vált.
Néhány pillanatig vadul lihegtem, majd ahogy kezdtem lassan lehiggadni újabb hányinger kapott el, s a már csak keserű epéből álló beltartalmat magunk mellé loccsantottam. És ekkor…
Nos, hogy egy újabb, s egyben utolsó közhellyel zárjam kusza soraimat,: tapasztalták már azt, hogy lepereg Önök előtt az életük filmje? Hát, még én sem. Ahogy most sem. Azt a néhány másodpercet ugyanis, ami kínzó lassúsággal pörgött le a szemeim mögött megbúvó emléktárban, nem nevezném életútnak. Inkább elkeseredett üvöltéshez társuló, fájdalmas tudatosulásnak.
Ahogy befejeztem az epeürítést, két erős kezet éreztem az államra és a koponyámra csavarodni, s elmozduló tekintetem duplán is összetalálkozott az alattam fekvő, nevető holttestével. Újfent, ha utólag rekonstruálhatnám a történteket, minden valószínűség szerint feltűnne, hogy az emberem nem zavarodottságában kapálódzott az arca előtt, amikor fejét a padlóhoz kezdtem csapkodni. Tudta ő, hogy mit csinál, s azt is, hogy merre csinálja.
Az utolsó gondolatom – mielőtt kegyelmet nem ismerő roppanással eltört a hét nyaki csigolyám mindegyike – az volt, hogy mindig is utáltam azokat a szemüvegviselőket, akik nem voltak hajlandóak pár ezerrel többet szánni arra, hogy antireflex réteggel lássák el szemüveglencséjüket.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Abszurd
· Kategória: Novella
· Írta: KRAase
· Jóváhagyta: Medve Zsolt

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 43
Regisztrált: 0
Kereső robot: 11
Összes: 54

Page generated in 0.0351 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz