Hajnali 4 volt. Sikolyra ébredtem.
Arra keltem, hogy anyu, édesapám felett riadva kiáltozik.
Nem szóltam, csak néztem.
Nem fogtam fel.
- Hívj mentőt - szólt anyám.
De a hangok csak elmentek a fülem mellett.
Csak néztem, s már sírtam.
Hajnali 4 kor tehetetlenül csak álltam és sírtam.
Azóta mindennap visszagondolok, hogy tehettem ilyet?
Más ilyenkor, szaladt volna telefonért, mit tehetek, kit hívjak, mit segítsek – tette volna fel a kérdést.
De én nem.
Este, 11-kor búcsúztunk el csak egy "jóéjttel". Még egy puszit sem adtam neki, egy ölelést sem…
Megjöttek a mentők,
végre…
Mi tartott eddig?
Míg próbálták a menthetőt,
újra elhomályosodtak a képek,
a hangok elhalványultak.
Ezek a gondolatok fogalmazódtak meg bennem:
Drága apu!
Ígérem, becsukom magam után az ajtót.
Ígérem, beágyazok reggelente.
Ígérem, nem szólok, hogy az én fogasomon van a kabátod.
Ígérem, nem panaszkodom, hogy vastagon kented a vajat a kenyérre.
Ígérem, megcsinálom, a konyhát mire hazajössz délután.
Ígérem, nem fárasztalak a kedvenc sorozataimmal.
Ígérem, lemegyek a boltba már elsőre, sőt magamtól.
Ígérem, nem szólok, hogy állandóan szellőztetsz.
Ígérem, nem gépezek egész nap.
Ígérem, nem sóhajtozom, ha kérsz valamit.
Ígérem, nem feleselek vissza és szót fogadok.
Csak te is ígérd meg, hogy visszatérsz Hozzánk és elmondhatom, mennyire Szeretlek!