Tenger…
Nézlek…
Hívsz…
Áradsz…
Vágysz…
Én is vágylak…
Megyek hozzád.
Nézd! Ott!
Egy férfi… álmokkal teli,
szikla alakját
személye izzó varázzsá festi.
Tündöklő napfény játszik
fáradt homlokán,
s szeretőn mereng a tenger robaján.
Kér… hív… vár…
Izzó göröngyök futnak le
szép férfi arcán.
Erős ő, de a szíve lágy
vérző könnycseppek
csorognak lelkéből:
Úgy fáj a magány!
Csak ül a tengernél,
a távolba tekint…
A hullámokon át,
szeme elmúlt emlékeket lát.
Várja Őt…
az Örök Szeretőt…
ki egyszer majd elhalmozza
tengernyi szív-kincseivel.
Rendületlenül…
évtizedek homályán,
bízó szívvel
csak egy hívó dallamra vár.
Gondolja Őt,
kívánja,
érzi lelkében a Nőt.
Ki szerelmét egy napon…
neki örökre átadja.
Emléke a város,
szép álomváros
a rózsaszín fényű
Marrakesh.
Egy illúzió, egy látomás
hogy ott egy nap a Nővel
örökre találkoznak.
Útjuk egybefonódik,
szerelmük beteljesedik.
Ezt látja… képzeli
minden áldott és átkozott nap,
mely nélküle addig…
csak kínzó vágyban szenvedés.
Csak ül…
és csak vár…
vár…
a tengernél.
Éjjel-nappal,
napsütésben és holdfényben,
szenvedésben,
a szenvedélytől örök éjben.
Várja Őt…
az ÖRÖK NŐT,
hogy egyszer eggyé legyen vele
ott a tengernél.
Ott, hol minden lélekút összefut,
hol az akadály elenyész,
és minden más a semmibe vész.
Ott, hol a lelke végre
a szabadba jut,
hol szerethet némán ölelve,
szavak nélkül, csókok csokrával.
Hol egyszer ÖVÉK lesz,
a szabadság szele.
S ahol ÖVÉK lehet
tengerárnyi szenvedély.
Megjegyzés: 2012.05.17.