(talán a nyárt csúfoló hópihék
tehettek róla, hogy májusi
télben olvadt először jégajkamra,
egy génhibás Télapó csókja)
Amíg alszol, én álmodom.
Szemérmetlen szívem
pőrén dobol, imát mond,
vagy oktalan vádat kohol;
emléked felettem kard
hajszálvékony zsinegen,
piros szemű reggel után,
kávé habbal, hidegen –
nélküled hűvösek az éjszakák,
üres papír, tört hegyű ceruzák.
Amíg alszol, én álmodok
jegenyéket nyári hóviharba,
ébressz fel, ha karodba zársz
majd egy örök pillanatra!