Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Túl az illúzión

, 453 olvasás, Hypnos , 0 hozzászólás

Misztikum

   Két lány halad az iskola folyosóján. Az elől lévő izgatottan sietve lépdel, de gyakran meg-megállt, hogy bevárja a másikat, aki unottan ásítozva csoszog utána. Megállnak a lánymosdó előtt.
   - Na, készen állsz?
   - Remélem Sara megérte ezért ilyen korán bejönni a suliba – felelte álmosan a másik.
   Sara csak mosolyogva bólintott és eltekerte a kilincset. Reménykedett benne, hogy az, amit tegnap látott itt még mindig itt van és kellően korán érkeztek ahhoz, hogy a takarítók, vagy bárki más még ne fedezze fel.
   Az ajtó mögött lassan tűntek fel a mosdó fehér csempéi és falai, majd azok a festett, különös fénnyel vibráló hieroglifák. Fényük származhatott valami speciális, foszforeszkáló festékből is, de nem volt semmihez hasonlítható az érzés, ami a lányt elfogta a jelek közelében. Megmagyarázhatatlan másvilági erőt sugároztak, ami idegen volt és ijesztő, de egyben csodálatos is.
   Mikor teljesen kitárta az ajtót látta, hogy valaki az egyik mosdónál áll nekik háttal. A víz csobogásából ítélve kezet mosott. Sara a tükörben látta az arcát, a szemüveges nő visszanézett rá.
   - Jó reggelt tanárnő – köszönt a két lány.
   - Jó reggelt – fordult meg a nő, közben kezét papír kéztörlőbe törölte. – Sara és Olivia, ugye? Hogy hogy ilyen korán itt vagytok már?
   - Őt kérdezze – bökött Olivia Sara felé és bement az egyik fülkébe.
   Sara idegesen a barna hajába túrt és a mosdók felé indult.
   - Csak reggel még meg akartam valamit mutatni Olive-nek, aztán korábban indultunk.
   - Értem – mosolygott a tanárnő. – Akkor majd órán találkozunk.
   A lány elköszönt és közvetlenül a tükör mellett izzó különös hieroglifát kezdte nézni. Csodálkozott, hogy a tanár meg sem említette a jeleket, amikkel a mosdó összes fala, valamint a fülkék ajtaja is tele volt firkálva és barátnőjén sem látott különösebb meglepettséget, mikor beléptek.
   - Valami baj van?
   Sara a tanár hangjára azonnal magához tért és csak most vette észre, hogy eddig meredten bámulta az a furcsa jelet, ami még mindig ott virított a falon.
   - Nem, semmi – vágta rá, de a nő szemében megmagyarázhatatlan gyanakvást látott.
   Pár pillanatig még nézték egymást, majd a tanárnő szó nélkül megfordult és elindult kifelé. Sara megnyitotta a csapot és megmosta az arcát. Egy szörnyű gondolta kezdett előtörni az elméjének legmélyéről. Ahogy felnézett, hogy megnézze magát a tükörben, egy nagyon különös dolgot látott. Az irodalom tanárnőjét látta a nyitott ajtóban állva, egyik keze az ajtó mellett a falon. Kezét húzta rajta szögeket, görbéket és egészen szokatlan formákat írva le, amik leírhatatlan fénnyel izzottak fel ujjai mögött. Sara egészen megdermedt a látványtól, de annyi ereje maradt, hogy visszabukjon a mosdóba reménykedve, hogy nem vette észre őt és egészen addig fel sem nézett, amíg az ajtó csukódását meg nem hallotta. Mikor már a tanár kiment közelebbről is megnézte a jelet. Ijesztő hasonlóságot mutatott a helyiséget borító többi hieroglifával.
   - Na, mit kell nézni? – kérdezte Olivia miután kijött a kabinból és kezet mosott.
   Sara agyában ekkor tudatosult az, amitől rettegett, hogy ha barátnője nem látja a szobát ellepő borzalmas, izzó krikszkrakszokat, akkor lehet, hogy neki sem kellene. Ő azonban mégis látja.
   - Semmit – felelte. – Biztos letakarították azóta.
   Olivia megvonta a vállát és kiment. Sara még egy pillantást vetett a mosdóra és a hieroglifákra, amik most már sokkal rémisztőbbnek tűntek, majd rájuk csukta az ajtót.
   Az órák alatt sem hagyta nyugodni a gondolat, hogy miféle szörnyű titkokat láthatott meg a mosdóban. A tanárnő, aki most az órát tartotta, nem tűnt számára különösebbnek, vagy másnak, de mégis zavarta a tudat, hogy valamilyen felsőbb, talán mágikus, tudás birtokában lehet. Az is megfordult a fejében, hogy amit tanára művel, az a megnevezhetetlen tudás nem emberi eredetű és hogy ő maga sem ember már, ha valaha az is volt, abban a formában, ahogy Sara ezt korábban gondolta. Akármi is legyen az igazság abban biztos volt, hogy neki azokat a túlvilági hieroglifákat nem kellene látnia, de mivel látja ő az egyetlen, aki utánajárhat, hogy mi ezeknek jeleknek a borzalmas, ismeretlen rendeltetése.
   Napokig nem tudta rávenni magát, hogy bármilyen lépést tegyen, sőt amennyire tudta kerülte azt a mosdót. Gondolatait azonban egyre jobban lepték el az iszonyatos hieroglifák és álmait is meghódították. Egyre különösebb, paranoiás viselkedése megrémisztette. Barátai, osztálytársai és tanárai is felfigyeltek rá, hogy valami nincs rendben vele és még a tiltott tudást birtokló tanárnője is egyre nagyobb figyelmet fordít rá, amit a lány mindenképpen el akart kerülni.
   Nem bírta, ezért egyik nap fogott egy tollat és egy jegyzetfüzetet, bement abba a mosdóba és eldöntötte, hogy kiderít mindent amit tud azokról az átkozott vibráló hieroglifákról. Talán így könnyíthet a lelkén, vagy végleg elveszejti azt. A kis füzetbe próbálta olyan részletesen lejegyezni a formákat, ahogy arra ügyességéből tellett. Minden nap egy pár jelet másolt le, majd ezek után kutakodott az interneten, könyvtárakban, antikváriusoknál és mindenhol, ahol úgy gondolta választ találhat. A teher azonban nem enyhül. Érezte, hogy minden töredéktudás, aminek birtokába jutott közelebb vitte valami iszonyatos felismeréshez.
   Minden amit megtudott ugyanoda vezetett. Az ördögi jelek hasonlóak voltak azokhoz, amik azt a kőtáblát borították, amit évtizedekkel ezelőtt emeltek ki az Atlanti-óceánból. Valamint egy különös, ismeretlen nyelven íródott ősi könyvről is tudomást szerzett, amit Dzyan könyvének neveznek és aminek az eredetijét a Himalájában szerzetesek őrzik. Ennek a könyvnek beszerezte egy zagyva, hiányos fordítását, de semmi hasznát nem vette a zavaros és értelmetlen szövegeknek. Mind a könyvről, mind a kőtábláról úgy tartották, hogy egy régen elpusztult helyről, Mu-ról, másik nevén Lemuriáról, közismertebb nevén Atlantiszról származnak, amit egyes misztikusok az emberiség bölcsőjének tartanak.
   Sara nem tudott semmit összerakni ezekből. Túl keveset tudott még, hogy megfelelő következtetéseket vonjon le, de az már biztos volt számára, hogy valami olyannal van dolga, ami túlmutat azon, amit az emberiség a világról jelenleg tud. Nem volt azonban biztos abban, hogy ha e tudás szétszórt szilánkjai végül összeállnak a borzalmak milyen új dimenziói nyílnak meg előtte. Képes lesz e elméje felfogni mindazt, amit megtud, vagy eszét veszi a felismerés?
   Már több mint egy hónap eltelt mióta meglátta azokat az iszonyú hieroglifákat abban a mosdóban. Most is oda tartott. Kikéredzkedett óráról, mert ilyenkor biztosan nem volt ott senki és zavartalanul tudta tanulmányozni a jeleket. A mosdóba benyitva azonban egészen más várta, mint amire számított. A jelek eltűntek. A falak csupaszok voltak mint azelőtt. Pár pillanatig döbbenten állt. Nem értette hova lettek. Tudomása szerint csak ő és az irodalom tanára látja ezeket a jeleket. Mi oka lehetett eltávolítani a jeleket, ha ő rajzolta fel őket? Keresni kezdett, hátha talál még hieroglifákat, amik elkerülték a figyelmét annak, bárki is legyen az, aki kitakarította a helyiséget.
   Átkutatta az összes fülkét, a mosdók mögött, sőt a vécék mögött is. Nem akarta elhinni, hogy nyom nélkül el lehet tüntetni mindet. Megfordult a fejében, hogy talán mégis a tanára volt az mikor rájött, hogy látja jeleket. Talán el akarja hitetni vele, hogy csak képzelte az egészet. De akkor mi értelme volt egyáltalán felrajzolni a jeleket?
   Ilyen gondolatok közepette folytatta a keresést, mikor meglátott valamit az egyik vécé mögött. Sara lehajolt, hogy jobban megnézze, de szinte azonnal egy sikoltás kíséretében ugrott fel. A jegyzetfüzetét is elejtette. A szőrös állat ijedten rohant el búvóhelyéről valamerre. A lány először egérnek gondolta, de ahhoz túl nagy volt.
   - Patkány – kiáltott fel.
   A mosdóba kapaszkodva figyelte, ahogy az állat futkos a járólapon, majd hirtelen eltűnik a szeme elől. Ettől még idegesebb lett. Elképzelni nem tudta hogyan került ide. Megfordult és belenézett a tükörbe. Ott azonban sokkal rémisztőbb dolgot látott meg. A mögötte lévő fülke ajtaja és falai kopottak voltak és szürkék. A vécé koszos és valami zöld mohaszerű növény telepedett meg rajta és mögötte a csempén. Az egész úgy festett, mintha évek óta nem használnák. Ami mégis elborzasztotta az a fülke tetején gubbasztó dolog volt. Egy emberszerű alak, de testét szürke szőr fedte. Karjai és lábai három karmos ujjban végződtek, ezekkel kapaszkodott. Feje hosszúkás volt és rágcsálókra jellemző metszőfog lógott ki a pofájából. Sara-t minden emberi jellemzője ellenére egy patkányra emlékeztette a rettenet.
   A lány megperdült és most már szemtől szemben állt a dologgal. A patkánylény morogva figyelte, majd hirtelen a falon lévő kiszakadt szellőző nyílás felé fordította groteszk fejét. A nyílásból erősödő zörgés, majd rengeteg apró, szőrös állat ömlött elő és kezdték feltölteni a kis szobát. Patkányok, de valami különös volt rajtuk, ugyanis két lábon jártak, két apró karmos kezükkel vadul hadonásztak és testüket foltokban takarta csak szőr.
   Sara sikoltva rohant ki a mosdóból nyomában a rágcsálók seregével. A folyós is más volt mint amilyen eddig. Úgy tűnt végtelen hosszúra nyúlik, a falak mellett sorakozó szekrények is mintha nagyobbak lettek volna akkora ajtókkal, hogy akár egy ember is beléjük fért volna. Nem tudta jobban megvizsgálni őket, mert egyre közeledett a padlót szőnyegként betakaró apró rémek hordája. Rohant, ahogy tudott a végtelen folyosón, de egyszer csak elérte a kijáratot, amin kirontva még több rémítő furcsaság tárult a szeme elé, amitől elméje alapjaiban rengett meg.
   Az iskola körüli fák furcsán tekergőztek és csápok módjára lóbálták ágaikat. Az úton az autók önmaguk paródiájaként száguldoztak furcsa, gonoszan vicsorgó gőzt köhögve fel, ami vadul harapta el a fák menekülni próbáló ág-csápjait. Hátrébb a város groteszk, kicsavart gőzölgő épületeit látta. Némelyik spirálban felcsavarodva hajlongott jobbra-balra, mások hatalmas fekete erődként emelkedtek a többi fölé és elnyeltek minden fényt, ami érte őket.
   Újra meghallotta a kis lények morgását maga mögött, ezért félelmét legyőzve lerohant a lépcsőn az út felé, ahol egy torz teherautó állt, aminek platóján furcsa csápok táncoltak. Mikor közelebb ért egy hatalmas alaktalan sárga tömeg emelkedett ki az autó hátuljáról, egyik nyálkás csápjával megragadta a lányt és a levegőbe hajította. Sara sikítva emelkedett a magasba, ahonnan belátta az egész groteszk világot, ami az eddig ismert lakóhelyének torz tükörképe volt.
   Ahogy zuhant vissza különös zümmögést hallott, majd kezek ragadták meg. Már nem zuhant tovább, hanem repült. Felnézett és egy megközelítőleg emberi arcot látott, ami egy emberi felsőtesthez csatlakozott, amin hártyás szárnyak zizegtek. A lénynek azonban nyolc karja volt, amikkel a lányt fogta és nem volt lába, hanem ott, ahol az embernek a lábai kellett volna lenniük egy darázséhoz hasonló potroh volt található. Sara kapálódzva próbált szabadulni a förtelem szorításából, de túl erősnek bizonyult, így próbált nyugodt maradni, lélegezni, tudatánál maradni és választ találni erre az egész rémálomra, azonban tudta, hogy ilyen nincsen.
   A lény lejjebb ereszkedett és berepült az épületek közé, ahol egy természetellenesen sötét sikátorban elejtette terhét. Sara valami nedves, sötét, festékszerű anyagba esett bele. Felkelt és belenézett a tökéletes sötétségbe, ami sikátort uralta előtte. Lenézett és látta, hogy a kezei, a lábai és a ruhája is vörös attól a folyadéktól. Rémülten ismerte fel, hogy ez vér, ami a földet teljesen belepte. A sikátorból testetlen nyögések és sikolyok hallatszottak. A lány félelemtől remegve bámult a mély sötétségbe, ahonnan valaha-emberek botorkáltak elő. Az egyikük meztelen volt, teste szögesdróttal volt körbetekerve és több, hosszú fémkaróval volt átdöfve és minden mozdulatára fájdalmasan felsikoltott. A másik arca egy merev, vigyorgó maszk volt, akár azoké a pszichopata gyilkosoké a tévésorozatokban. Ő talán még rémisztőbb volt, mint eszelősen sikoltozó társa, bár Sara már alig volt képes felfogni amit lát.
   Hátulról hirtelen egy másik vigyorgó őrült karolta át reszkető testét.
   - Ne félj, nem lesz semmi baj – suttogta a valaha-ember még mielőtt a lány eszeveszett sikolya elnyomott volna minden hangot.

Megjegyzés: 2012. április 22.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Misztikum
· Kategória: Novella
· Írta: Hypnos
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 206
Regisztrált: 3
Kereső robot: 26
Összes: 235
Jelenlévők:
 · Fatyol
 · Napfeny
 · Sutyi


Page generated in 1.1701 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz