Elsétálok mai is a fertőbe,
és élvezem majd, amit nem akarok
pedig elmegyek, napfényben, esőbe'
olykor nem is sétálok, szaladok.
ha odaérek, megszokottak a falak,
ridegek, mégis barátsággal hajolnak fölém
kézen fog az ágy, az üvegasztal,
megbabonáz ez az áradó erőfölény.
és az a fény, ó Edison nagy vagy!
Betölt mindent, az eszem már verve,
gondolatok a mohó tüdőmre hatnak,
érzem magam vagyok a szoba dobbanó szerve.
Lelassul minden, az idő nincs többé,
mi bú, mi fájdalom hason csúszik el
erős testem mellett, és szürke köddé
válva, szűkölve, kutyaként búcsúzik el
mosolygok, örülni álmomban szoktam,
negédes sóhajok, a buja föld megremeg.
Milyen gond? Jöhet mind lassan sorban,
nem létezik olyan, hogy nem merek.
de ott a másnap, és az utált reggel,
és újra itt van minden, de minden
a fátyol sehol, mi takar, féltve óv
csak a napfény, mi vakit, bánt,
és az emberek, meg a tekintetek,
meg a korcs kutya, mely követ,
a házak, azok az el nem múló házak,
az előítélet, a gyűlölet, a rossz, és
beszélni kell, mert mondani kell valamit,
a torkomban szorul minden szó, nehéz
olómként követ a lábam, tapad a sár,
a bélsár az arcomhoz, mosom, csutakolom,
de a tükör sem barát, mikor mosom már le?
Bajban vagyok, a gerincem eladtam,
és féregként, a legapróbb kövek alatt
is köpködtem felfelé, hát nyálat kaptam.
Hát ennyi lennék?
|