Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Mennyország Tourist

, 636 olvasás, gazzo , 12 hozzászólás

Ezerszín

Jevgenyij beállította a tempomatot 130 Km/h sebességre, így csak a kormánykerék egyenesben tartásával kellett foglalkoznia a majdnem teljesen kihalt autópályán. Szeretett éjszaka vezetni, mert nem volt forgalom, és a kinti hőmérséklet sem volt elviselhetetlenül meleg, mint általában a mediterrán vidékeken nyaranta. Többször is Tánya felé fordította fejét, aki összegömbölyödve, kellemesen szendergett a jobb első ülésen. Bekapcsolta a rádiót és keresett egy adót, melyen jazz zene szólt. A kávénak köszönhetően egyáltalán nem érezte magát fáradtnak. Gondolatai most is elkalandoztak, mint általában. Eszébe jutott, amikor először találkozott Tányával.
Úgy idézett fel minden pillanatot, mintha csak azon a napon történt volna, pedig már több mint nyolc évvel ezelőtti események voltak.

Siettem a megálló irányába, hogy le ne késsem a buszt. A nagyvárosi szürke utcák teljesen kihaltak voltak. Sehol egy élőlény a közelben, még a kutyákat sem láttam, pedig azok mindig mindenhol ott vannak, és hogy el ne felejtse az ember az ottlétüket, kisebb nagyobb "kupacokat" hagynak a járdán.
Kora reggel volt, a sötétség még csak nemrég kezdett oszlani. Az égen még halványan világított néhány csillag, de a holdat már egyáltalán nem lehetett látni. Valószínűleg kitakarta valamelyik otromba bérház a sok közül, melyek ott sorakoztak egymás hegyén-hátán a belső kerületekben.
A megálló egy széles, nyolcsávos út mellett volt, aminek közepén villamossín futott. Jobbra a közelben egy hatalmas útkereszteződés ágazott szét, négy sarkában metró lejárattal, ahonnan normál esetben hömpölyögve érkezik az embertömeg. Elcsodálkoztam. Nem értettem, hogy miért ennyire kihalt a város ezen része, pedig Budapest belvárosának az egyik legforgalmasabb helye volt. A széles úttesten autókat is csak elvétve lehetett látni, a máskor oly sűrűn közlekedő busz sem jött már egy ideje. Nem értettem, mi lehet az oka, és percenként pillantottam az órámra. Ekkor jutott eszembe, hogy vasárnap van. Valószínűleg ezért ilyen kihalt a város. A felkelő nap első sugarai meleg tónust kölcsönöztek a kopott házaknak. Az ablakokról itt-ott visszaverődő fény egyáltalán nem vakított. A buszsávon már több esetben csak "Különjárat" feliratú buszokat láttam elhaladni. Kár, hogy nem állnak meg, mert sokkal szívesebben utaznék ezeken, mint a ronda, kék Ikaruszokon. Ezeknek a modern, szép formájú buszoknak is van menetzaja, de ezeket örömmel hallgatja az ember, nem úgy, mint a kopott Ikaruszok zakatoló hangját. Kényelmes üléseik is kellemesebbé tennék az utazásomat, de ezek a buszok nem, vagy csak ritkán állnak meg a megállókban, és akkor is csak néhányan juthatnak fel rájuk, noha a legtöbbjük üresen suhan el mellettem.
Gondoltam egy nagyot. Kinyújtottam a karom magam elé, a hüvelykujjamat úgy tartottam, mint aki stoppol, miközben a következő közeledett felém. Tiszta volt, és fehéren csillogott. Hatalmas ablakán nem lehetett belátni, mert tükröződött rajta a visszaverődő fénysugár-kezdemény. Nem bíztam abban, hogy megáll, így próbáltam mosolygós arcot vágni. Gondoltam, legalább a vezetőnek legyen pár jó pillanata. Nagyon csodálkoztam, amint láttam, hogy lassulni kezd a gyönyörűség, és megáll előttem. Kicsit túlfutott, így a hátsó ajtó előtt találtam magam. Egy, az ajtóra ragasztott, diszkrét felirat tájékoztatott: "beszállás, csak az első ajtónál!", el is indultam annak az irányába. Az épp kinyílt, amikor megláttam az oldalán a hatalmas, szivárványszínű feliratot: "Heaven* Tours". Ezt olvasva újra elmosolyodtam, és azt gondoltam, ez a nap is jól indul. A következő meglepetés akkor ért, amikor a nyitott ajtóhoz értem. A vezetőülésből egy feltűnően csinos, a harmincas évei körül járó, szőke hölgy mosolygott rám.
- Hová lesz a fuvar?- kérdezte lágy, kissé lányos hangján, és továbbra is szélesen mosolygott. Szeme körül apró szarkalábakat láttam, melyek kifejezetten jól álltak neki, ugyanúgy, mint az egypercesnek tűnő sminkje. Csillogó kék szeme körül, nagyon enyhe kékes árnyalatú szemfesték, az arcán pedig nagyon halványnak látszó pirosítót láttam… bár az is lehet, hogy csak az arcpírt észleltem a nem mindennapi helyzet miatt, mert a bőre hófehérnek tűnt. Csinos, világos inget viselt, egy nagyjából térdig érő, sötét szoknyát, szintén sötét harisnyanadrággal. Kecses vádlija nem tűnt túl izmosnak, de azt sem mondhatnám, hogy nagyon vékony volt. Ha már a szituáció ilyen viccesre sikeredett, gondoltam, én is továbbviszem ezt a vonalat. Fejemet oldalra fordítottam az imént látott felirat irányába, aztán vissza a nőre.
- El tudna vinni a Mennyországba?- húztam szélesebb mosolyra a szám.
Egyszerre nevettünk fel mind a ketten, miközben a nő jól látható módon végigpásztázott tekintetével. A fejemtől a lábamig, majd vissza. Nem túl gyorsan, hogy biztosan észrevegyem, majd a vidám hangulatban enyhén oldalra billentette a fejét, és megszólalt:
- Azt hiszem igen, de gyorsjárat lesz, mert időre megyek egy csoportért a repülőtérre.
- Na, ezt el sem hiszem!
- Mit?- kérdezte kacér hanglejtéssel.
- Én is a reptérre indultam – válaszoltam tényleg hitetlenkedve.
- A bőröndjét hol hagyta?
- Ja, nem utazom, ott dolgozom.
- Most elvigyem, vagy ácsorog még egy darabig?
- Tényleg megtenné?- kérdeztem színlelt naivsággal.
- Igen, de ha nem siet, ki kell szállnia, mielőtt a Mennyországba érnénk – mondta, és újra nevetett, majd igézően a szemembe nézett.
Gyorsan fellépdeltem a három lépcsőfokon. Közben hallottam az ajtó záródásának hangját a hátam mögött.
Ahogy karnyújtásnyira kerültem hozzá, megcsapta az orromat valami isteni illat. Az édeskés parfüm és a bőre illatának keveredése volt. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy nagyon szívesen elvesznék a karjai között. Kezemet felé nyújtottan, és bemutatkoztam:
- Jevgenyij vagyok. Jevgenyij Szuharov.
Mikor kimondtam a nevem, ugyanazt a csodálkozó pillantást fedeztem fel az arcán, mint amit általában más emberekén figyelhettem meg, miután bemutatkoztam valahol, de ez esetben a mosoly ismét erősödött. Nagyon jól állt neki, mert ez a folytonos vidámság igazi, kislányos bájt kölcsönzött az arcának. Eddig se volt túlzottan "nénis", ami azt illeti.
- Tánya Popova. – mondta, és még jobban mosolygott.

Jevgenyij derűsen ingatta fejét vezetés közben, és valami boldogságos nyugalom kerítette hatalmába. Ahogy szelték a kilométereket Tányára nézett. Ő továbbra is békésen szundított, ugyanabban a pózban, mint amikor elindultak a hajóállomásról. Kezével óvatosan végigsimította, a lány kecses nyakhajlatát.

(Folytatás következik…)

* Mennyország

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Regény
· Írta: gazzo
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 14
Regisztrált: 1
Kereső robot: 21
Összes: 36
Jelenlévők:
 · bacsol


Page generated in 0.0408 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz