A most következő rövid történet egy réges-rég halott barátom, G. Robertson naplójának legvégéről származik. Teljes nevét, az illendőség végett, inkább elhallgatnám. Annyit azonban elárulhatok, hogy igencsak meg fognak lepődni, sőt, talán meg is fognak rémülni, ha végigolvassák e kurta históriát, s az utána következő személyes jegyzeteimet. Kérem, hogy olvassák figyelemmel a most következő naplórészletet:
"1795. november hónap, 6. napja
Még delejes, vad lidércektől gyötört rémálmaim jeges mélységében sem gondoltam arra, hogy valaha is sikerrel járhatok egy bugyuta szeánsszal! Ostobaság az egész! Jómagam gyermekmesékből származó buta tréfának, bohóckodásnak gondoltam mindig is a szellem-világgal és az ezotériával kapcsolatos, mindennemű tevékenységet, és a véleményem most is változatlan.
A napokban volt szerencsém megtekinteni Mr. Herbert Florentini káprázatos médiumi tevékenységét! Nos, én továbbra is azt állítom, mi több, meggyőződéssel vallom, hogy ez csupán mézédes nyalánkság a valósággal kibékülni képtelen elmék számára!
Az embereket oly könnyű becsapni! Szellemet, kísértetet kiáltanak, ha egy köd-folt véletlenül valamilyen alakot ölt! Hogy miért is írok most minderről?
A minap rábukkantam egy ősrégi könyvre, miközben a kis házi könyvtáramat rendezgettem…
Az igazat megvallva leginkább a könyv borítója volt az, amely megragadta a tekintetemet: finoman megmunkált, arannyal díszített, szarvasbőr-kötésű könyv volt, letűnt korok regéinek, szertartásainak, s a modern kor boszorkányságainak kacagtató gyűjteménye.
Tartalmát tekintve három részre volt osztható. Az elsőben az őskor és a középkor vajákosságai voltak rendszerezve, a másodikban a jelenkor "megmagyarázhatatlan" esetei kerültek terítékre, a harmadikban tanácsok voltak az olvasók számára. Legfigyelmesebben a szellemidézéssel kapcsolatos részt olvastam át, s magam sem tudom miért, úgy döntöttem, hogy levezénylek magamnak egy rögtönzött szeánszot! Három gyertyát tettem egy kör alakú asztal közepére, azonkívül az ábécé betűit is, melyeket előzöleg készítettem el gondosan apróra vágott kis papírfecnikre.
Aztán elkezdtem a szeánszot…
Nos, most bátran, s bizton leírhatom: a szellemidézéssel kapcsolatos misztikus, rejtély- övezte dolgok - tapasztalataim szerint – mind ostoba hazugságok!
Bár bevallom, valóban érdekesnek tűnt, hogy valamely halott személyt felemelhetek a halál mély mocsarából az élet katedrájára, mégis, itt és most le kell szögeznem: ez csupán buta babona, semmi több! Talán a tintámat is kár volt pazarolnom a naplóm ezen bejegyzésére!
Most pedig felkeresem jó öreg Bartholomey barátomat, hogy elmeséljem neki a sikertelen…"
A mondat ezen a ponton megszakad. Csupán barnává fakult vércseppek tanúskodnak a szeánsz borzalmas végkifejletéről.
Mikor G. Robertson holttestét megtalálta szolgálója, az öreg Emerich, arcából minden pír elillant, mint az estéli felleg a tomboló szélviharban.
A holttest merev volt, mint a kő, arcán a kimondhatatlan rettenet ült!
A kiérkező orvos azt mondta, hogy szó szerint halálra rémült valamitől! Képtelen volt átlépni a rettenet határát, hogy visszatérjen a józan valóságba.
Végül a megnevezhetetlen iszonyattól valószínűleg megállt a szíve.
S most, az 1825-ös esztendő, november havánok, tizenharmadik napján, én, Bartholomey Bradford úgy döntöttem, hogy a naplóban leírtak alapján megismétlem a szeánszot…
Szívemet eltölti a rettegés, idegeim pattanásig feszülnek, ahogyan a három gyertya fényében újra és újra megismétlem e mondatot:
"Barátom! Visszahívlak az árnyak birodalmából! Hívó szavamra jelenj meg előttem…"
|
Online látogatók:
Látogató: 94
Regisztrált: 0
Kereső robot: 20 
Összes: 114
