Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Az osztály

, 706 olvasás, secondEduard , 36 hozzászólás

Abszurd

Nézem az osztályt. A tanári székben ülök, és nézem őket. A kis Áronkát, Zsoltikát, a mindig mosolygós Kósa Emesét, Gazdag Zolikát, Margitkát és a másik Zsoltikát is, aki mindig elutazik valahová. Nézem a többieket is, ahogy csendben, lelkesen dolgozatot írnak. József Attila életéről, verseiről kell írniuk, és plusz feladatként hozniuk kellett egy saját verset is. Nézem a kedves, vidám arcokat. Tízévesek. Soha nem felejtem el a tavalyi első találkozást, amikor először léptem az osztályba. Emese négykézláb mászott a tanári asztal körül, és nyávogott, Vénuszka pedig az ablakból félig kilógva kiabálta, hogy Zsoltika, gyere játszunk a macskával. Áronka a falnak támaszkodva üldögélt a földön, s egy vaskos lexikont tanulmányozott. Margitka akkor ugrott Zolika nyakába, amikor beléptem, de mire ráeszméltek, hogy ott vagyok, már a pad alatt feküdtek egymáson, a többiek pedig hangosan hurráztak…

Szeptember elseje volt, igazi tanévnyitó hangulat, napsütéssel, enyhe szellővel, sok-sok virággal. Az ünnepség hamar véget ért, az osztályok elvonultak a tantermekbe. A 3. C osztályt kaptam az igazgatótól, mivel az előző osztályfőnök más városba költözött. A kollégák elbeszéléséből, a naplóból, és néhány ismerős szülőtől tudtam, hogy nem akármilyen osztállyal állok szemben. Ezek a gyerekek, valami rejtélyes oknál fogva egytől egyig mind, imádták az irodalmat. Ugyanakkor munkatársaim arra is figyelmeztettek, hogy vigyázzak, mert égetően rosszak. A húsz gyerek közt egy sincs, akinek ne lett volna legalább osztályfőnöki, ha nem igazgatói intője. Lassan, komótosan lépdeltem a folyosón, kellő időt adva magamnak a gondolkodásra. Hogyan is intem majd rendre őket? Még vagy nyolc tanterem volt hátra a 3. C.-ig, mégis jól hallható volt a hangos üvöltözés, a hurrázás, sőt, tisztán hallottam, hogy valaki azt kiabálja: "haikufejű, haikufejű"! Ahogy beléptem a terembe, hirtelen elhallgattak. Zolika, Margitka, Nyilas Misi, Csabay Andi és még néhányan megszeppenve másztak elő a padok alól. Az első sorból kivágódott Medve Zsolti, és elkiabálta magát:
- Osztály vigyázz!
- No, hadd látom azt az osztályt - mondtam határozottan, miközben a gyerkőcök próbáltak valahogy fekvő és ülő állapotukból egyenesbe kerülni.
- Rendben - mondtam-, látom itt van mindenki.
- Igen, tanár bácsi, nem hiányzik senki! - tette hozzá nagy lelkesen Medve Zsolti.
- Tanár bácsi, kérem, én sajnos otthon hagytam az irodalom könyvemet - jelentkezett egy pufók arcú, izgága kisfiú.
- Hát, ha otthon hagytad, otthon hagytad - mondtam -, majd nézed a szomszédodét. Hogy hívnak, kisfiam? - kérdeztem.
- Szektói Eduárd vagyok - adta rá a gyors választ a gyerek.
- Jól van, leülhettek - mondtam, és közben néztem az arcokat, igyekeztem kivenni valamit ezekből a gyermeki nézésekből, az engem kutató szemekből.
- A mai órán az irodalommal, mint tudománnyal és művészettel foglalkozunk, és aztán elolvasunk egy-két József Attila verset. Az óra végén pedig arról is beszélünk, hogyan lehet verset írni.
- Tanár bácsi, tanár bácsi! - nyújtotta fel jobb kezét nagy lendülettel Kósa Emese -, Én tudom, hogy kell verset írni!

"a padban ülök,
körülöttem fúj a szél,
kezem ír, s mesél. "

- Áááá, úúú! - harsogták a többiek. - Hol fúj neked itt a szél? Az agyadban fúj! Pfuj! - kiáltozták jobbról-balról.
- Rendben, rendben! Csituljatok el, gyerekek! - szóltam rájuk.
Elhallgattak, s érdeklődve tekintettek rám.
- Amit Emese mondott, az egy szép vers. Az, hogy körülötte fúj a szél, nem azt jelenti, hogy valóban fúj. Azt jelenti, hogy a gondolatai úgy szállnak, mint a szél, és ez ihlette őt a versírásra. Ezt hívják metaforának, amikor nem konkrétan arra gondolunk, ami a leírás szerint történik, hanem egy másik jelentést adunk a szavaknak, mondatoknak.
- Tanár bácsi, akkor a szürke haja lebben az égen nem azt jelenti, hogy a Mamának ott fent van a haja, hanem azt, hogy már felszállt a mennyekbe, és a költőnek ezért tűnik úgy, hogy fenn az égen látja őt, ugye? - kérdezte a padból majdnem kiesve a csendesnek tűnő, hosszú hajú kislány, Patakvölgyi Vénusz.
A tanév során már helyettesítettem egy párszor az osztályban, így a legtöbb tanuló nevét sikerült megjegyeznem, de voltak, akiket csak arcról ismertem.
- Igen, Vénusz, jól gondolod - válaszoltam mosolyogva, majd látva a magasra nyújtott kezeket, leintettem őket:
- Csak sorjában, várjátok ki a végét!
Néhányan azonban még mindig szólni akartak.
- Először az irodalom, a költő versei, ahogy terveztem. Ne siessetek, mindenre sor kerül - nyugtattam őket.
Beszéltem nekik az irodalomról, az irodalmi műnemekről, a műfajokról, a stílusirányzatokról, és aztán rátértem József Attila életére. A kis tízévesek szinte tátott szájjal hallgattak, de sokukon látszott, hogy nem először hallják, amit mesélek. Áronka, a lexikonos kisfiú, mindenre jó nagyokat bólogatott, bár néha láttam az arcán a fintort, hogy nem ért velem egyet. Margitka és Zolika gyakran nézegették egymást, s bár egymás mellett ültek, Zolinak többször is sikerült úgy meghúznia a kislány haját, hogy az nem vette észre, ki is volt az elkövető. Kövesi Tibi állandóan kérdéseket tett fel, mindannyiszor a nyelvtani tudásával akart lehengerelni. Ezt a többiek is észrevették, mert gyakran rászóltak, hogy maradjon csendben. Kósa Emese mosolygott, amikor valami vicceset mondtam, és könnyes lett a szeme, ha egy megható verset idéztem. Nyilas Misi, Tarpay Tomi, Nagy Valika, Monna Ronika, Mesi Emese figyelmesen hallgattak, nem szóltak közbe. A többiek, Medve Zsolti, Vitorla Pityu, Nikszonyi Ádám, Kékesi Géza, Szektói Eduard és még egy fiú, a hatalmas nagy barna szemű Pityu, elég szigorúan méregettek, miközben próbáltam egy József Attila versen bemutatni, mi is az a verselemzés, hogyan kell értelmezni egy verset. Végül rátértem a versírásra, ám alighogy belekezdtem, mind a húsz kéz a magasba lendült, és a bekiabálásoktól a saját hangomat sem hallottam.
- Csöndet! Lassan, mindenki sorra kerül! - szóltam rájuk szigorúan. Elhallgattak, csak a kezek nyúltak magasan az ég felé a hirtelen beköszöntött csendben.
- Tehát, ott hagytuk abba, hogy ki hogyan ír verset, és honnan tudja, hogy amit megírt, az vers? – mondtam, s kérdeztem is egyben, majd rábökve az egyik kisfiúra, felszólítottam:.
- Tessék, Áron, mondjad csak!
- Ha valamire gondolok, ha valamit érzek, azt leírom – kezdte el Áronka -, és mindig úgy írom le, hogy más legyen, mintha levelet írnék, vagy mintha Felickey Edácskával beszélgetnék a folyosón. Ha nagyon szeretném például a Valikát, akkor ezt írnám neki:

"hallgatag soraim
s te érzed a betűt
mi kínt
láttam benned
nekem a szó
is édesen fáj
ha a tiéd"

- Hát ez nem is vers, tanár bácsi, ebben nincs is rím! - kiabálta be felháborodva Rimtinai Tibike. - Ezt én nem is értem! Ez ugye, nem is jó vers, tanár bácsi?
- De bizony, Tibike, ez vers. Egy vers nemcsak attól lesz vers, ha rímel. Attól az, ha a gondolatainkban lüktetnek a sorok, ha a lelkünkben csendülnek össze úgy az érzések, mintha a valóságban a hangok is összecsengenének.
- Tanár bácsi, de akkor az én versem, ha nagyon rímel, még lehet jó?

"Ha kinyílik a rózsa,
Kiviszlek a tóra,
Virágokat nézünk,
S többé sose félünk,
Megáll a perc s az óra."

Ez nem jelenti azt, hogy szeretem Ronikát? Nem írtam bele, pedig erre gondoltam, mikor írtam -nézett rám kérdően Tibike.
- De Tibike, azt jelenti. Nagyon szépen megírtad. Tudjátok a versek is úgy különböznek egymástól alakjukban, formájukban, mint a különböző zenék. Hallgattátok már énekórán Mozart Kis éji zenéjét, vagy Vivaldi Négy évszakját. Ismeritek Whitney Hustont, Koncz Zsuzsát. Biztosan tudtok választani közülük, de azt látjátok ti is, ez mind-mind nagyon jó zene.
- Tanár bácsi, szeretném felolvasni a versemet, mert holnap megint elutazunk - szólalt meg hirtelen, jelentkezés nélkül Zsoltika. Mikor látta, hogy bólintok, folytatta:

"tükör szíved az enyém,
mikor szerettelek,
s tükrömben néztem arcodat,
kerestelek akkor is,
mikor nem láttalak,
s jégtükör szívemben
hallottam hangodat. "

- Szép vers, ülj csak le, Zsoltika! - mondtam. - Na, gyerekek, most azokat is szeretném hallani, akik eddig még nem mondtak verset. Medve Zsolti?
- Tanár bácsi, én már írtam sok verset, de ha nagy leszek, én mással akarok foglalkozni. Úgy gondolom, hogy az én verseimmel külön nem érdemes annyit foglalkozni - nézett rám elszánt tekintettel a vékony, szőke kisfiú.
- Hát mivel szeretnél foglalkozni, ha nagy leszel? Elárulod nekünk? - kérdeztem tőle őszinte kíváncsisággal.
- Tanár bácsi, én másokat szeretnék segíteni abban, hogy sok szép verset írjanak, és hogy ezeket mindenki olvashassa - mondta nagyon meggyőzően a fiú.
- Á, szóval te valamiféle könyvkiadó, vagy netalán főszerkesztő szeretnél lenni? - mosolyogtam el magam ezen a határozott kijelentésen.
- Igen, én az leszek. Majd meglátja a tanár bácsi, csak várjon még húsz évet! - vágott vissza szinte sértődötten.
- Rendben van - mondtam kinyitva a naplót -, Gazdag Zoli, te milyen verset tudsz nekünk mondani?
- Nem szeretnék még verset írni, csak ha majd nagy leszek - s látva kérdő tekintetemet, kissé szomorkásan így folytatta -, ha nagy leszek, apuka leszek, és lesz egy nagyon szép szőke kislányom. Neki fogok verseket írni!
- Jól van, Zolika, elfogadom a magyarázatodat.
Továbblapoztam a naplóban és megláttam Nikszonyi Ádám nevét. Csak egy pillanatig vacilláltam, hogy felszólítsam-e, de aztán már hallottam is a saját hangom:
- Na, Ádámka, te hogyan írsz verseket?
Egy pillanatra döbbent csend lett, majd elfojtott kuncogásokat hallattam mindenfelől. Ádámka felállt, látszott, hogy nagyon zavarban van.
- Én nagyon szeretek verseket írni… csak nem tudom még, hogy… hogyan írjak úgy, hogy mindenki azt mondja rá, szép. Egyet elmondhatok most is - nézett rám nagyon megszeppenve, de aztán folytatta:

"én költő akarok lenni,
nagyon nagy verseket írni,
és a szélben akarok szállni,
hogy a verseimtől tudjon mindenki örömmel lenni"

Hatalmas röhögés robbant ki. Mindenki egytől egyig hangosan hahotázott, a gyerekek szinte a hasukat fogták. Pityu, a két Emese, Szektói Eduard és Nagy Vali a pad alá másztak és szabályszerűen dobálták magukat. Ádámka csak állt a pad mellett, teljesen vörös lett az arca, s könnyeivel küszködött. Talán ki is rohant volna a tanteremből, ha nem szólalok meg:
- Elég legyen! Hagyjátok abba azonnal!
Ha nem is azonnal, de elcsendesedtek, bár az innen-onnan jövő suttogásokból még kihallottam a "de egy béna", "ez nem is vers" meg a "szállunk a szélben" félmondatokat. Szigorúan az osztályra néztem:
- Ki az, aki segít Ádámkának verset írni?
Nagy csend lett, senki nem mert megszólalni, Ádámka meg csak állt, egyre jobban szégyellve magát. Próbáltam még szigorúbban rájuk nézni, hang nélkül, némán. Kisvártatva egy kéz emelkedett a magasba, majd még egy. Aztán még többen jelentkeztek, végül már ez egész osztály.
- Rendben van - mondtam -, Áronka, Edu, Kövesi Tibi, Kósa Emese, Rimtinai Tibi és Edácska! Menjetek ki Ádámkával a folyosóra, és segítsetek neki megírni a verset!
A gyerekek kimentek a folyosóra, mi pedig folytattuk az órát.

Egy év telt el azóta, egy éve tanuljuk együtt az irodalmat, egy éve tanulunk együtt verselni. Megismertem őket, s ők is megismertek engem. Most itt ülök a székemen, és nézem az osztályt. Nézem, ahogy csendben, lelkesen dolgozatot írnak József Attila életéből, verseiből. Nézem, a gondolkodó, kicsiny gyermekarcokat, próbálok a fejekbe belelátni, hogyan is oldják meg a plusz feladatot, a versírást. Az órának hamar vége, összeszedem a teleírt lapokat, aztán a tanáriba megyek. Gyorsan javítom mindet, hiszen dupla óránk van, s így csak a húszperces nagyszünet áll a rendelkezésemre.

Ahogy belépek az osztályba, mindjárt elcsendesednek, most is Medve Zsolti jelent, majd leül a helyére. Ahogy végignézek ismét az osztályon, valamiféle megmagyarázhatatlan kisugárzást érzek a székekből, a padokból, a falakból. Mintha minden tárgy, ami a teremben van, valami ünnepi hangulatot árasztana magából. Aztán rájövök, hogy ez az ünnepélyesség nem is a tárgyakból jön, hanem a gyerekekből. Talán érzik, hogy ez a legelső komoly dolgozatuk, amit az én órámon írtak. Nem akarom tovább fokozni az izgatottságot, ezért megszólalok.
- Kijavítottam a dolgozatokat. Mind a húszan, maradéktalanul, ötösre írtátok meg!
Nagy megkönnyebbülés, hangos kuncogások jelzik, hogy mennyire örülnek az eredménynek. Érezni, látni lehet azonban, hogy még valamit hiányolnak. Nem is váratom őket sokáig.
- A versírók közül a legelső, aki a legjobbat írta -, várok egy kicsit, hogy levegőt vehessenek -, az Nikszonyi Ádámka!
Óriási ováció hangzik fel. Üvöltenek, hurráznak, kiabálnak, énekelnek. Egyik "hurrá" után a másik, repkednek az "éljen" meg a "hatalmas" felkiáltások, és még ki tudja, mik, a nagy zajban alig lehet hallani a sok dicsérő, elismerő szót. Állok velük szemben középen, és megköszörülöm a torkomat. Látják, hogy szólnék, így elhallgatnak. Síri csend van.
- Ha megengeditek, felolvasnám a győztes művet, Nikszonyi Ádámka versét.

"én költő akarok lenni,
veletek szállni a szélben,
rózsákat rajzolni betűkkel,
hogy nem hiába éltem.
s ha majd el kell egyszer menni,
csendesen szállok az égen!"

Nem szól senki, néma csend van. Látom, ahogy a kis arcokon csordogálnak lefelé a könnyek. Hallgatnak. Szomorkásan, mégis ünnepélyesen állnak, és hol engem figyelnek, hol Ádámkát. Aztán Edu és Kövesi Tibi egymásra néznek, és elkezdenek kuncogni. Kósa Emese, Medve Zsolti és Gazdag Zoli is odapillantanak, majd hirtelen kiül a vigyor az arcukra. Ádámka is elmosolyodik, majd lassan az egész osztály elkezd nevetni. Eleinte csak hangosan kacagnak, majd végül már dőlnek a röhögéstől. Ádámka annyira hahotázik, hogy bemászik a pad alá. Még így is látom, ahogy szélesen vigyorgó arcocskáján leperegnek a könnyei. Akkora ismét a zaj, a nevetés, a hurrázás, hogy alig tudok megszólalni. Kicsöngetnek, de észre sem veszem. Végre nagy nehezen megszólalok:
- Mára befejeztük. A következő óra témája: Alexandre Dumas - Húsz év múlva…

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Abszurd
· Kategória: Novella
· Írta: secondEduard
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 9
Regisztrált: 1
Kereső robot: 10
Összes: 20
Jelenlévők:
 · Tollas


Page generated in 0.0365 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz