Domboldalon kis fehér kápolna kuporog,
gömbölyű, mint a búbos kemence, meszelt
falát vadkörtefaágak mintázzák, mikor
meglendíti akadályát a szellő.
Foltos padon most
ismert imát mondana
halott nagyanyám.
Smaragdzöld ívelések ölében régi temető,
szürkére fakult fakeresztek sorain korhadás
látszik, roggyantan állnak őrt.
Holtak a föld ölelésében, múltba porladt
kapcsolatok.
Roskatag sírra
fejfa dőlésszöge nő,
rásimul a csend.
A távolban utak kanyargóznak ide-oda,
mintha eltévedtek volna, s nem tudják hová
menjenek.
Fekete nosztalgia vonat füstje hol erre,
hol arra kacskaringózik, mint az indiaiak
szent füstölője.
Vonat zakatol
göndör gőzbokrot pöffent
nem hűsölhetek.
Hamuszínűre változik a látóhatár. A kis
völgy mélyén a délnek dőlt nádas között
a tó vize megvonaglik. Északira forduló szél
a gyékény bugáit felhasítja, pihéit
szétszórja, füzek lánykarjai
összekapaszkodnak, és nem lehet elhinni,
hogy az előbb még minden ténfergő
szemlélődésből állt. Szalmabálákat görget,
ágakat recsegve tördel, kiereszti az égi
darazsakat, felfordítja a világot. Tudja,
félnek tőle. Mérlegre teheti azokat, akik
érdemtelenek az életre.
Ha nádszál vízre
hajlik megadja magát,
hosszú életű.
Miközben megnyugszik a felszín
szűkszavú öregember horgait kiveti,
a hullámzó sás surrogása kiengeszteli.
Hamvas felhők masíroznak felettük, úgy
sorakoztak fel, mint a halak pikkelyei,
s elvonulnak a Nap előtt.
Verőfény. Küszök
ezüst rebbenésekor
sirályrikoltás.
Fényszövet terül szét, fűben hagyott
lábnyomokhoz idomul. Ahogy távolodom,
magammal viszem az orromba
fészkelődött múlt ódon, a jelen friss illatát.
Egyenes, elágazás előtti útszakaszon
visszafordulok, tekintetemmel megsimítom
a dimbes-dombos tájékot.
Itthon vagyok.
Megjegyzés: (Haibun)
2010. 09. 13.