A reggel meglepően nagy nyugodalmat hozott a lelkembe. Csak arra koncentráltam, hogy csukva maradjanak szemeim, nehogy elkergesse ezt a csodálatos érzést a valóság. Izmaim ellazultak, s nem jutott eszembe semmi, ami elronthatná ezt a pillanatot. Művésszé váltam a saját gondolataimban. Emlékszem már pár évvel ezelőtt is foglalkoztatott az írás, s nem mondhatnám, hogy tehetségtelen lennék belőle. Legalábbis a nagy átlaghoz képest e képességem jobbnak mondhatóbb. Természetesen ez még közel sem elég a dolgok eléréséhez önmagában. Talán nem éreztem magam elég jónak a többiekhez képest, vagy csak szimplán minden kezdet nehéz alapon halogattam ezt a dolgot. Féltem a kritikáktól, hogy hogyan viszonyulnak a gondolataimhoz mások, miként értelmezik. Tudniillik mindig úgy gondoltam magamra, mint egy értelmezhetetlen véletlenszerű hatalmas városra, ahol semmi sem normális az átlaghoz képest. Természetesen ez a szó is, hogy "normális" csak relativitás kérdése. Igazából nem is tudnám megmondani magamtól, hogyan is értem ezt, csupán azt tudom, hogy én és a világ nagyon eltérő motívumokkal, érzésekkel rendelkezünk egymáshoz képest. Legalábbis az én szememben. És amikor megint ilyen abnormális hatalmas dolgokat próbálok megfogalmazni magamban, ami persze teljes képtelenség, magam is tudom, akkor úgy érzem, magamhoz képest nem úgy viselkedek, ami szokványos lenne saját értékrendemben. Ezek csak amolyan fejfájást szülő, boldogtalanságot előidéző alapok, amik először csak olyan kis aprócska elmélkedéseknek tűnnek, mint minden ember számára. Sokszor eljátszottam már ezt magammal, és tudom nem éri meg a világ nagy kérdésein morfondírozni. Ez az egész csak egy nagy misztérium nem jó ötlet ennek megértésére pazarolni az idődet. Személy szerint a hosszabb terjedelmű műveket jobban szeretem, mint a verseket. Talán mert tartalmasabb kicsit, és tartalmaz esetenként ok kifejtést. Ráadásul úgy vettem észre mostanában a sok önjelölt író, kényszernek érzi, hogy csodálatos metaforákkal élve megmagyarázzon érzéseket, vagy értelmet adjon az értelmetlennek. Ha szarkasztikus lennék az egész költői társadalom azon alapul, hogy fog az ember egy témát, amit simán el lehetne mondani egy egyszavas válasszal, és megpróbálja minél elvontabb művészi formába becsomagolni. Nem azt mondom, hogy nem lehet tetszetős, de igazából én szeretem egyszerűen kifejezni magamat. Ha teli tűzdeljük mindenféle bonyolult szóval az irományt, az lehet ad nekünk egyfajta kielégült érzést, főleg hogy semmit sem fog érteni belőle az olvasó. De én úgy gondolom, hogy a magas fokú szavakkal történő önkifejezés által, egyszerűen csak azt akarjuk éreztetni másokkal mennyire okosak és műveltek vagyunk. Miközben lehet, olykor mi sem vagyunk teljesen tisztában azokkal a kifejezésekkel teljes mértékben. A jó költő pedig egyszerűen és tisztán veti, papírra érzéseit szerintem. Semmi bonyodalom. Én azt gondolom, hogy egyetlen emberfajta létezik kinek ajánlatos ezt a tevékenységet gyakorolnia. Azok pedig nem mások, mint a politikusok. Csak be kell kapcsolnunk egy unalmas délutáni órán a tv-t valamilyen pártgyűlés közvetítette csatornára, és hallgatni egy ideig. Egy idő után azt vesszük, észre bármennyire is próbálunk koncentrálni a mondanivalóra, bizony nagy nehézkességek árán tudjuk csak kibogozni a mondatok értelmét a hatalmas szövegáradatok soraiba, vagy semennyire. Nem véletlen, hiszen ők erre szakosodtak. Hogy okosnak higgyük őket, és még véletlenül se szülessen egy épkézláb értelmes gondolatunk, hozzáfűznivalónk az eseményekhez. Mert nekik így éri meg vezetni az országot. Szóval ennyit az én véleményemről ezekkel kapcsolatban. Eldöntöttem, hogy csak hosszabb terjedelmű gondolatokat, illetve más egyéb jellegű szöveghalmazt juttatok az olvasók elé. Azért is kezdtem el végre írni, mert már igazán nem érdekel mit szolnak mások ehhez, csupán a saját lelkemet nyugtatja, ha kiírhatom a fejemben lévő gondolatokat. Jó elfoglaltság és kreatív dolgokat szül bennem ez az egész. Csöppet sem változtatok olyan dolgokon, ami nekem tetszik, csak azért, hogy másoknak szimpátiáját elnyerjem ezzel. Tudom jól, hogy mindig lesznek olyanok, akik nem fogják értékelni elvonatkoztatott dolgaimat, de nincs az egész világmindenség kerekén olyasmi, ami megfelelne egyhangúan mindenkinek. Ez csak amolyan önmegvalósítás szerű valami, amit saját magam szórakoztatására kezdtem el. És csakis addig fogom mindezt folytatni, amíg örömöt lelek benne, és megnyugvást. Mindenesetre úgy felébredni, hogy belevágtam valami olyanba, amit mindig is szerettem volna csinálni igazán szívből, eléggé fejbe vert. Magamra aggattam lelki szemeimmel a "modern amatőr író" címet, és ez rögtön azt az érzetet keltette, hogy valamivel több vagyok önmagam számára. Egy ilyen szépséges kelés után egészen úgy érzi magát az ember, mint aki tesz valamit másokért, hogy többek legyenek ott legbelül. A legviccesebb hogy én így is gondolom. Mindenesetre elképesztettek mindig is azok a nagy közösségek, akik együttes érzésekkel élve alakítottak ki maguknak egy saját kis helyet ahol igazán jól érezhetik magukat, és megtalálhatják a számukra fontos dolgokat, egy-egy írásban, gondolatfoszlányban. Egyszóval kellemesen érzem magam, ha másokból kiolvashatok valamit ezen a fórumon keresztül, és közölhetem csekélységem által kitalált karcolatokat. Ez a bejegyzés is azért született, mert így akartam tisztelegni előttetek és köszönteni mindenkit. Meg kötelességemnek éreztem, hogy kis kóstolót nyújtsak saját stílusomból, indíttatásaimból, érzéseimből. Abban biztos vagyok, hogy valami megindult bennem, ami még sok szép alkotást, elmélkedést szül majd nektek. Bevallom 11 óra tájékában valami melegség töltötte el a szívemet, mikor visszaköszönt rám első feltöltött művem. Utána természetesen ötpercenként nyomogattam a frissítés gombot, hogy megnézzem hányan olvasták eddig el. Komolyan ilyen izgatott utoljára talán kisgyerekkoromban lehettem, amikor felfedeztem az élet legszebb természeti örömeit…
|
Online látogatók:
Látogató: 75
Regisztrált: 1
Kereső robot: 19 
Összes: 95
Jelenlévők:
