Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Moraj

, 435 olvasás, Rea , 0 hozzászólás

Sajgó lélek

Elmúlt már felettünk a viharos éjszaka,
elmúlt már felettünk érzelmek zaja.
Most csend honol a szívben,
csend és felejtés, mélabús elmélkedés.
Csend és nyugalom borul a tájra,
s ez most minden léleknek édeskés nektára.
Nincs már fájdalom, nincs már nevetés,
nincs már két test izzó vonaglása,
csak nyugalom, nyugalom,
mely léleknek kíméletet hoz.

De mikor feléled a lélek,
a test izzó parazsa.
Mikor gondolatok messze-messze szállnak.
Mikor, árnyék vetül arcodra,
mikor összekeveredik a sors hatalmas gombolyaga,
mikor a csendes, nyugodt tóban egy kő betoccsan
s felveri a vizet, úgy veri fel én lelkemet is szüntelen.

S elsötétül előttem a világ. Mond, a szerelem evvel jár?
Miért érzek, még mindig így felőled?
Mikor még alig öleltelek.
Megjelenik előttem az arcod,
bársonyos vastag ajkad,
testem ismét tűzbe lobban.
Megsebzett, háborgó lelkem romokban…
Érzem, hogy nekem ez a végzetem,
próbállak feledni, egy percre, órára sikerül kitörölni,
de rabláncon a lelkem örökké a tiéd!

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Sajgó lélek
· Kategória: Vers
· Írta: Rea
· Jóváhagyta: Medve Zsolt


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 14
Regisztrált: 0
Kereső robot: 8
Összes: 22

Page generated in 0.0856 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz