Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Áttűnések

, 905 olvasás, aron , 22 hozzászólás

Elmélkedés

… nem tudom, mi fontos. Most, tél végén bolond hold mordul rá a városra. Aludj el szépen kisbalázst lélegeznek az esti villamosok. Vizelet-, kutya-, ember- és dögszag párolog át a rosszindulatú, ocsmány televényeken, amelyek nem látszanak, mert a lámpafény csak sárga fényt szór szét, s ebben csak azt látni, amit muszáj. Aprópénzt kellene adni a koldusnak, akinek levágták a lábát, és mindig újra levágják, mert rohad, a budakeszi kórházba jár rehabilitációra, és lassan mindenét levágják, levágják torkig, fejig, lélekig. De minek akkor aprópénz már? Igen, szóismétléseket írok a szövegbe, és tudom, hogy ebbe bele fognak akaszkodni tiszta, okos asszonyok, akik reggel finom kávéillatban fürdetik meg bársonypárnán alig-gyűröttre pihentetett arcukat, s ledéren feltűzött kontyukat. Ó, ezek az asszonyok télen bundában járnak, s a szőrmés, vastag kabátokhoz jó a metrón hozzádörzsölődni észrevétlenül, s elképzelni, hogy a forró kabát alatt még forróbb élő, mozgó test lapul meg, mintha érintésre várna, csikamlós ujj-játékokra, amelyekről nem tud senki más, csak a tenyér és a test. Görnyedten ülök, és mondani akarok valamit, pedig tudom, hogy már mindent elmondtak.

… egyszer csak felállt, és megszorította a kezemet. Sután néztem, mert nem értettem, mit akar, de aztán a nevemet mondta. Sosem láttam, vagy azt hittem akkor, hogy sosem láttam. Később már nem voltam ebben olyan bizonyos, mert a szemei ismerősek lettek, és olyan vékony, törékeny ujjai voltak, mint a póklábak. Vadul surrogott a metró, én leszálltam vele, és megittunk egy kávét az Astoriánál a szemerkélő tű-esőtől felhasogatott, szürke délutánon. Azt mondta, Anna a neve, nem értettem, miért mutatkozik be, ha egyszer ismerem őt. Lehet, hogy csak ő ismer engem. Ennek az asszonynak mindene törékeny – futott végig rajtam a döbbenet, amikor végignéztem az ajkán, mely szinte eltűnt, amikor mosolygott, a szemhéja átlátszó volt a bőrén átkéklettek az erek, és majdnem felszívódott a zajló város homályába. Csak azért nem, mert folyton beszélt. Már fájt a fejem a csivitelésétől, és néha visszataszítónak tetszett, mert rajongva nézett rám, és nedves tenyerét a kézfejemen felejtette. Tulajdonképpen nem is emlékszem, hogyan szabadultam meg tőle. Udvariasan elbúcsúztam, vagy csak szó nélkül faképnél hagytam?

… kipirultan szállnak be a liftbe, maguk után vonszolják bálnányi táskáikat, hajuk szétterül, a fogaik kivillannak, és kámforos cigarettaszag vegyül a vágyakat felhorgasztó nőstény-kipárolgásba. Közéjük keveredik egy fiú is, látom, ahogy remegő orrcimpákkal szívja be ezt az émelyítő, mámorba taszító illatot, úgy szimatol, mint egy fiatal állat, a teste is olyan, mint egy állaté, sárga fény vibrál a szemében, de a kezét a zsebébe mélyeszti, és lehunyja a szemét, nehogy pupilláinak fény-tüze véresre horzsolja a lányok arcbőrét. Nekem idegesen, kapkodva köszönnek, talán arra gondolnak, hogy vajon szemét vagyok-e, vagy hagyom majd őket puskázni, és ugyan mit tudok nekik elmondani, amit még nem tudnak?

… lila pulóver van rajta. Talán ő is azok között a lányok között volt, akiket láttam beszállni a liftbe. Kérdez valamit, és két keble az arcom előtt ing, ring, mint két csodás halom, a gyönyör verítékes hegyei, hullámtaréjok. S a mellek csodálata helyett csak arra gondolok – "persze, kisasszony, éppen jó téma lesz" –, hogy kávét kellene főzni az irodában, és mintha szédülnék, mintha kaparna a torkom, s egyáltalán nem is olyan érdekes ez a téma, ezek is csak a teljesítésért ültek itt velem szemben, miközben hazagondoltak, a pasijukhoz, anyjukhoz, akárhová. Majd jobb lesz, ha a szobámban ülök, kortyolom a kávét, és a tanszékis kolléganőt megkérem, főzzön nekem mézes teát. Kinyitom az ablakot, bár ez a fullasztó, esti pára csak még jobban felzaklat, mintha a mellkasomon ülne a sok év, amit megéltem. Mindegy is, mennyi, sok volt.

… értesítjük, köszönjük, kérjük a részvétnyilvánítások mellőzését. Milyen érdekes, épp az egyik utolsó órán mondta valamelyik huszonéves csitri, hogy vannak idős professzorok, akikkel legközelebb már csak a bibliográfiában találkozunk. Nem tudom, miért nekem kell megszerveznem az öreg búcsúztatóját, biztos kiszúrás. De milyen jó halál, a saját szobájában, ráborulva egy filozófiakönyvre. Még élhetett volna, senki nem magyarázott úgy, égett a tűz a szemeiben, és a ráncok ábrákká álltak össze az arcán és a kézfején. Meg kell írnom ezt a búcsúztatót alighanem át is kell vennem az egyik csoportját. Nem bírok itt ülni, tavaszi este van, itt kell ülnöm, a monitor fénye szúrja a szemem, főzetnem kellene egy teát a tanszékis kolléganővel, és el kell indulnom, mielőtt elmegy az utolsó metró.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Elmélkedés
· Kategória: Novella
· Írta: aron
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 31
Regisztrált: 3
Kereső robot: 61
Összes: 95
Jelenlévők:
 · Gál András Andor
 · Romuald
 · SunVice


Page generated in 0.0444 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz