Egész érzékenységem egy kis kerttől, néhány Nyártól, évszakok színe-változásától tanultam. Mi lett volna velem falun, valódi vidéken? Mennyit zsúfolt volna belém egy erdő a világmindenség létezésének rezdüléseiből? Mennyivel több lenne írásom, felfogásom, mennyivel egészebb lenne lelkem, énem - én?
De nem panaszkodom. Áldom ezt is, s nem mérem: kicsiny vagy sok. Volt, van - s úgy, abban az alakjában, mindazon teljességével, titkaival, kalandjaival, elfeledett és eltemetett mozzanataival csak bennem létezik: lüktetve eltemetve, mint ezernyi mag.
Mindaz, mi belőlem szóban, írásban, s pszichémben kifejlődik, kinő, ezen organikusság jegyeit viseli visszavonhatatlanul, örökké, miként az a letűnt, ám nagyon is élő világ, a maga összes színeivel és egész növekedésével, mellyel körülölelt.
Gondolatban kiülök a szikrázó ég alá és régi ismerősként köszöntöm az örök felhőket, azzal az el nem múlt gyermekiséggel szemeimben, mely még mindig ott virágzik lelkem tükreiben. Mintha minden ugyanaz lenne odafönn. S minden egészen, teljesen és végzetesen más itt lenn, köröttünk. Pedig csak egy szemvillanásnyira nem figyeltem.
Néha, mintha még mindig várnám, hogy kikiabáljanak értem a régi házból:
- Ádám! Kész van az ebéd! Hol vagy már?
S én kellemes álmodozásból ébredve induljak neki az igaz valóságnak, a megragadott, teljes és örökkévaló pillanat egészében - az illatok, s a terített asztal felé, egy hatalmas és új nekiindulásnak, egy mindent eldöntő erejű újrakezdésnek.
Nem tudom elengedni a gyermekkort. Nem tudom nem hinni azt a fényt, csodát. Nem tudom nem tudni, hogy mindaz az örök növekvés, erő, egészség - az az egész sebezhetetlenség ma is ott van mindenekben, bennem. Nem tudok nem hinni, hisz' megannyiszor éreztem a végtelent, az Istent, a mindent. És nem tudok nem hálás lenni mindig és örökké - amíg élek, hogy mindenem megvan, ami egy embernek csak meglehet: szeretetben élek.
|