Nem akarta, hogy szeresse a város.
A Dunát figyelte és a felfordult hidat,
ahogy sűrű táncával maga alá mos
minden szennyet, és bűnöket itat
fel súlytalan, mogorva teste.
Pedig egyszerű lenne, hisz ő is él még.
Ez mindenki hídja, mindenki Pestje.
Felállni, futni, enni, ébredni frissen.
Munka, ágy, nő, és az ostoba érmék.
Gondos szülők. Egy gondtalan Isten.
Vagy hallgatni a zúgó nincstovábbra.
A bort elmélázva húzta meg.
Ráncai, mint használt indigón az ábra,
úgy futottak össze: Ma szép az este.
Holnap ünnep lesz. Tömeg.