ismerős történetek
a fájó nyomorúságról,
lámpásként
mutatják az utat.
szemem nem látja
a fényt, s ha becsukom
ismeretlen sötét árnyak
rántanak a mélybe.
lepedőm vad folyó.
úsznék az ár ellen, kapálózva
éjszakákon át.
mielőtt partot érnék
belém hasít a fájdalom.
karom és lábam görcsben,
újra leránt az örvény!
Üvöltenék!
de vízzel telt tüdőmből és számból
a habos fájdalom bugyog.
fénysugárra várok,
melyet hajnalonként
fogaim csikorgása vonz.
egy hajó menteni próbál
síró motorjával. küzd,
de lámpása belevész
a ködös semmibe.
együtt hánykolódtunk
a meredek partok mentén,
de nem látom sehol a hideg reggelen,
midőn kinyitom szemeim,
melyek együtt úsznak még
véresen, lepedőmmel.
Levegőért kapkodok…
végre felrémlik szobám,
mely semmit nem változott.
jól tudom hol vagyok…
Átkozott Mas a Tierra!