Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Örvény

, 869 olvasás, aron , 38 hozzászólás

Felnőtteknek

… egy elkerülhetetlen pillanat, ami valakinek csak annyit tesz, mintha félre- vagy mellébeszélnénk. Vagy összevissza. Zavarosnak bélyegezni egy szöveget, amelyet nem értünk, meglehetősen egyszerű feladat. Csak annyit kell mondani, hogy: ez értelmetlen. Mindez azonban nem ad betekintést abba a világba, ahonnan ez a látszólagos értelmetlenség kiindult. A szemekből indul, a nyelvről csuszamlik le, benne van az utcán járó szellem-alakok tétova lépteiben, és mindenhol, ahol történik valami. Ezt a történést lesni meg – ez volna a feladat. Kíváncsi vagyok, le lehet-e festeni a szerelmet? A halált le lehet-e fényképezni? Vagy a szó az, amivel érdemes kísérletezni? De hát a szavak is csak fekete göröngyök a papíron, monitoron, és végül nem mondanak semmit, mert hallgatagok. A szavak: örvény.

- Hidd el nekem, nem tudom, nem emlékszem rá. Csak egyszerűen jött, beszélt, és én belenéztem a szemeibe. Olyan szemei voltak, mint a dió. Elképzeltem, hogy amint beszél, a szemei kigurulnak a gödrükből, és koccannak a padlón. Hideg járólap volt, éreztem a talpamon, még a cipőm talpán is átsütött a hideg.
- Akkor is emlékezned kell rá, mit mondott. Csak mondott valamit?
- Tudom, hogy emlékeznem kellene rá. De csak az jut eszembe, hogy a borosta hogyan ült meg a szája sarkában. Nem tudom, mikor borotválkozhatott. A szeme pedig, mint a dió.
- Ezt már mondtad. Azt meséld el, mi történt.
- Mindig történik valami. A csillár függői összecsilingeltek, és rózsaszínű italokat szolgáltak fel. Szürke nadrág volt rajta, és láttam, hogy hatalmas pénisze van. Amikor rám nézett, végignyalta az ajkát, és amikor ivott, a kortyokat láttam eltűnni az ádámcsutkája mögött.
- Ezek nem fontosak. Mi történt?
- Ne kiabálj velem. Próbálom elmondani. Nem tudom, mi a lényeg.
- Az a lényeg, hogy lefeküdtél vele.
- Nem ez a lényeg. Láttam, hogy kíván engem, és láttam, hogy az inge alatt széles mellkas lakik, és talán fekete, göndör szőrrel borított. Amikor levettem az inget róla, akkor láttam, hogy tényleg göndör szőr futja be a hasát és a mellkasát, mint ahogy a borostyán befutja a házfalat. Csakhogy az zöldes arany, ez pedig fekete volt, sűrű, és mély. Érzem most is az ujjaimon. Kemény volt, olyan illata volt, mint az éjszakának.
- Az éjszakának? Milyen illata lehet az éjszakának? Megint félrebeszélsz!
- Az éjszakának olyan illata van, mint a holdnak.
- Te bolond vagy. Nem beszélsz semmiről.
- Az éjszaka megölel, és te engeded. Széttárod a karjaidat, és megérzed a testét a testeden. Nem mond semmit. Minek mindig beszélni? Miért kell mindig, mindent elmondani? Pedig neki is elmeséltelek téged. Hogy hogyan fúrtam a fejemet az öledbe, hogyan szoktam megsimogatni a combod belső oldalát, ahol száraz és finom pihék lapulnak. Hogy a szemed olyan, mint a virág. A pupillád kibomlik, és magához vonz. Beszív, és csak nézem a lelkedet, nézem a mellbimbóidat, miközben a kezed a hátamon vándorol.
- Úgy beszélsz, hogy nem mondasz semmit.

… mindig elbeszélünk. A postásnak, hogy mi történt a szomszédban. A szomszédnak, hogy ki halt meg megint a szembeházban. És sírunk, szörnyülködünk az autóbaleseteken, amik megjelennek az újságban meg az interneten. Pedig csak megtörténnek, és nem tudjuk, igazak-e a hírek. Tényleg meghalt a Maris néni, vagy elaludt, és nem kelt fel többé? Az autós figyelmetlen volt, vagy arra a nőre gondolt, akit látott az utcán, arra a kék kabátos asszonyra, akinek a szemei olyan távol ültek egymástól, és nem volt szép, mégis összeakadt a tekintetük, és talán mondtak volna valamit egymásnak, de nem volt mit közölni, mert a pillanat elment, és ők is elmentek egymás mellett. Mindig elbeszélünk, pedig nem tudjuk elmondani. Lehetetlen.

- Miről beszélgetnek vajon?
- Miért foglalkozol te azzal, hogy miről beszélgetnek? Írd a leckét!
- Már megírtam, nem volt sok. Szeretem nézni az embereket az ablakból. Kitalálom, mire gondolnak, mit éreznek.
- Minek?
- Csak úgy. Mindenféléket gondolok róluk.
- Amik talán nem is igazak. Akkor te hazudsz.
- Az írók talán nem ezt teszik?

- Túl sokat hallgattunk. Elmondod most már, hogy megértsem, miért tetted?
- Próbáltam. Barna haja volt, a keze pedig nagy, láttam, hogy az egyik ujján pecsétgyűrű van. Nem tudom, hogy a jobb, vagy a bal keze volt-e. Valami furcsa, amerikai zenét játszottak, és valahogyan hiányzott a cigarettafüst. Most már nem lehet sehol sem dohányozni. Pedig ha füst lett volna, rá lehetne fogni, hogy minden homályos, hogy nem láttam, csak éreztem. Italt rendelt nekem, és átkarolta a vállamat. Olyan illata volt…
- Mint az éjszakának, tudom.
- Sötét volt. Lehunytam a szememet, és hagytam, hogy ujjaival simogassa az államat, a nyakamat.
- Ez még a bárban volt?
- Nem. Nála. Nem tudom, hogy mentünk oda. Talán busszal. Talán valami kísértetvonattal az éjjeli város fényeibe burkolva. Nem emlékszem, vagy csak nem tudom elmondani. Végig éreztem a hátamon a forróságot, és az ágyékát a combomnak nyomta. Ismerős volt, mégis idegen. Alig vártam, hogy felmenjünk a lakásba. Körfolyosós ház volt.
- Nehogy nekem elmeséld, hogyan…
- Várj, ne szakíts félbe. Most talán emlékszem. Meztelen vagyok, és ő is az. A tükör előtt álltunk, mert láttam a hátát és a mellkasát is. Elétérdeltem a kőre. A hideg megsajdult az ízületeimben.
- De miért? Miért mentél el vele? Rám vártál abban a bárban.
- Nem tudom, hidd el nekem. Veled jobb. A te péniszed rózsaszín, kedves és meleg. Az övé lila volt és hatalmas. Fájt minden mozdulata. Közben rád is gondoltam, igaz, a fogunk összekoccant, és a lehelete olyan volt, mint a whisky és a madártej édes keveréke.
- Undorodom tőled.
- Tegnap nem undorodtál. Akkor nagyokat nyögtél, ziháltál a nyakamba, és lenyaltam a hasadról az élvezeted nyomait. Most már undorodsz, hogy elmondtam? Mi változott? Csak szavakat mondtam neked.
- Úgy beszélsz, hogy teljesen összezavarodom. Nem értelek. Örvénybe húznak ezek a mondatok. Neked könyvet kellene írni.
- Ha akarod, írok. De nem fogom tudni megmondani, mi történt. Csak darabokat, benyomásokat, mint a mozaikok, vagy elsuhanó képek.

… a történet reprodukálhatatlan. Minden elmúló perc rajta hagyja a hordalékát. A következő pillanatban megváltozik, átalakul, hamis lesz, vagy épp igazzá válik. Az elbeszélés nem matematika. Nincsenek rá képletek. Csak események vannak, amelyek folyton történnek, eltörnek, zúdulnak egyre, mint a zajló jég.

- Még mindig azokat bámulod?
- Igen. Először közel ültek egymáshoz, aztán távolabb. Most megint közelebb vannak. Főleg az egyik beszél. Talán mesél valamit.
- Mitől érdekes ez? Mit foglalkozol vele?
- Érdekel. Nem tudom megmondani, miért. Jobb lenne, ha valami buta sorozatot bámulnék a tévében?
- Nem ezt mondtam. Csak nem hiszem, hogy lényeges, mit mondanak azok ott egymásnak.
- Akkor mi a lényeg?
- Nem tudom. Még ha hallanád, azt hinném, kíváncsi vagy, és leszűröd a tanulságokat. Mindenből lehet valamit tanulni. De nem hallasz belőle semmit, csak bámulod őket az első emeletről, csak azt látod, hogy beszélnek, azt sem tudod, kik azok.
- Ismerem őket. Olyan, mintha én lennék a helyükben. Tudom, mit beszélnek, mert tudni akarom. Az én embereim. Azt mondják, amit én akarok. Tudom, hogy barátok, és tudom, hogy mindkettő szenved. Én töltöm meg őket szavakkal. Két férfi, lent a padon. Mindent tudok róluk.
- Semmit se tudsz. Csak azt látod, hogy két huszonéves pasi, akik beszélgetnek a munkahelyükről.
- Két huszonéves pasi, akik talán arról beszélnek, hogy nem lehet elmondani semmit. Csak érezni.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Felnőtteknek
· Kategória: Próza
· Írta: aron
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 28
Regisztrált: 0
Kereső robot: 10
Összes: 38

Page generated in 0.0564 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz