Magányba fúl a téli délután.
Lehúz a táj, a lomha barna táj.
Tetőmön ázott, árva gerlepár
bólintgat át a szennyes köd felett.
Harang szólítja meg a lelkeket.
A templomajtó rácsa nyögve kong.
Szél se fúj. Lám a lelkiismeret
immár kopott imák közé szorul:
magányba fúl a téli délután.