Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Búcsú két tételben

, 383 olvasás, Kazimir , 10 hozzászólás

Elmélkedés

I.

Hófödte bőrödön őrülten cikázva
megfogadtam:
tízmilliószor is akár
le merem majd írni
szent neved.

Halántékomról szemerkélő imáimat
neked adom,
az összes hegy,
gomolygó folyóim,
minden őszi búcsúm
immár a tiéd.

Lásd!
− ha így rendeltetett −
most tízmillió évre
elengedtelek,
hogy borostyán szemedből
éjjel csillagkövet,
nappal felhőhajú égboltot
hajlítsak magamnak.
                II.

                Ajkaim közül
                novemberi csönd szitál,
                és rád nehezedik
                áradó bizonytalanságom
                te barna mindenség…

                Mellkasod mámora
                és két kitárt karod
                talán most utoljára
                az enyém −

                (de mégsem lehet)

                Gerincoszlopodra
                tavakat, nádakat,
                gyönyörű álmokat akarok cirógatni,
                beláthatatlan hátadra ráírni,
                míg alszol:

                négyszázhuszonhárom nap
                belőled kevés.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Elmélkedés
· Kategória: Vers
· Írta: Kazimir
· Jóváhagyta: Medve Dóra


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 44
Regisztrált: 2
Kereső robot: 48
Összes: 94
Jelenlévők:
 · Ancsy
 · boszorka


Page generated in 0.0436 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz