Imádom látni a felkelő napot,
Ahogy megcsillan fénye az ablak jegén,
Fagyos reggelen, fázós hajnalon,
Nincs csak a takaró, a hideg, meg én.
Szeretem követni a hópelyhek útját,
Hogy végzik be rövid életük,
Lehullnak, s a földön egyesülve
Téli takaróként éri végzetük.
Az őszi nap fénye is kedves nekem,
Ahogy küldi felém hideg sugarait,
De én megbújok előle egy nyárfa alatt,
Mi csendesen hullajtja leveleit.
Természetünkben szép átmenet,
Ahogy minden felkészül dermedt álmára,
Csak hullanak mindenütt a falevelek,
Mint könnyek egy hű barát vállára.
Nyári nap melegét élvezi bőröm,
Vidám, és hangos a környező táj,
Lüktet az élet a fákban, a földben,
Azt hirdetik: élni muszáj!
Forróságban mindenki a medencébe vágyik,
Kinek lehet, egyből a kék tengerhez megy,
Nyaralni indul a fél ország népe,
Nem érdekli őket se erdő, se hegy.
Lágy, kellemes szellő simogatja arcom,
Hozza a tavasz első sóhaját,
Szerelem gyúl minden ifionti szívben,
Fiatal testüket a vágy járja át.
Zöldbe borul az egész világ,
Festői színek orgiája,
Minden élő az új kezdetet dícséri,
Zeng az élet litániája.
Tele a szívem az egész világgal,
Imádok mindent, mi gyönyörködtet,
De legjobban szeretem fajunk virágait,
Legjobban szeretem a gyönyörű nőket.
Mosolygó szemükkel rabul ejtik szívem,
Édes ajkuk folyton kéjes bűnre csábít,
Karcsú alakjuk feltüzeli vágyam,
Bódító illatuk félrészeggé kábít.
Keresem azt a nőt, ki szívéből szeret,
És kell neki mindaz, mit szívem adni vágy,
Ki mellett helyem végre megtalálom,
S végre elfeledi nevem a magány.