Öregember künn a stégen,
Biztos ismered,
Magában motyog, és a csendben
Száraz kenyérrel etet.
Apránként, lassan dobál,
Beszél a kacsákhoz.
És a társaságnak öreg lábainál
Nem is kenyeret, áldást oszt.
Minden nap nézted kicsit,
Az őszi fény felé mereng,
Ma nem etet, csak ül magában,
És burkot vetett köré a csend.
Lebbenés volt csupán e térben,
De elment, mert ez az élet,
Hívtunk már mentőt, ne menj oda,
Tudod, lelke az őszé lett.