Fáradt vagyok, annyira fáradt.
a fájdalom kicserepesíti a számat
gyomromból a szenny felbugyog
s mert hűtlenséged bizonyítéka
retinámra égett -
félek is…
Aztán persze megbocsájtok.
Újra.
És csendben várom
mikor látom
megint
hogy méltatlan vagy rá/m
hogy csókoljon a szám –
de megteszem majd…
mert
("nem az én hibám!
nem az én hibám!")
szeretném még hinni
- bár jobb lenne ilyenkor inni
vagy sírni, esetleg írni
/valami könnyed, búfelejtőt/,
az ihlet persze ilyenkor nem jön
csak a kábult rököny,
a viszolygó közöny
majd nyomasztó árnyak.
Némán sikoltó vádak.
Meg akarok halni.
/hogy soha többé ne lássalak/