Navigáció


RSS: összes ·




Novella: A bőrönd

, 623 olvasás, avenraa , 7 hozzászólás

Ezerszín

Nevetséges. Tíz éve játszok magammal ennek a bőröndnek az ürügyén. Mintha párbajra hívott volna ki s én odázgattam a párbajt évekig, míg egyszer rá kellett döbbenjek, hogy ez a párbaj a kihívás pillanatában elkezdődött és egyben letaglózott, hogy az elmúlt tíz év időívén sosem álltam még szakaszgyőzelemre sem.

Halálhíre nem rázott meg különösképpen. Bőröndjét akkor hátrahagyta nálam, hogy vigyázzak rá visszaérkezéséig. Talán lenne, talán nincs értelme tovább őrizgetnem. Tíz éves a kérdés: Vajon mi lehet benne? – sokadszor és talán utoljára feltéve most, mikor költözésre szántam el magam, s mint minden újnak tűnő életkezdetnél, a múlt egy része értéktelen, kidobandó kacattá válik. Megérik arra, hogy fájdalom nélkül elveszhessen. Így ütköztem a pincében porosodó bőröndbe is és hagytam még néhány napot magamnak a döntésre. Haladék. További odázgatás.

Barátság. Barátság? Évek alatt órák százait, ezreit töltöttük együtt. Együtt? Mintha beszélgettünk volna, mintha vitatkoztunk volna, mintha egyetértettünk volna, mintha egymásra figyeltünk volna. Mégse. Önző kapcsolat volt mindkét oldalról. Engem hallgasson meg! Őt hallgassam meg! Az én igazságom az igazság! Az ő igazsága az igazság! Igazságok az igazság közös nevezője nélkül. Az út felfelé menet. Hozzá menekültem, hozzám menekült, esélyt sem adava más, kivezető menekülési útvonalnak. Voltunk egymás számára a megtorpantó, aki félúton megállított, pihenőt biztosított, majd visszasegített a kiindulóponthoz, hogy újból és újból elölről kezdődjön. Voltunk egymás cirénéi Simonjai, kik félúton lekapkodták egymás hátáról a keresztet, cipelték néhány lépésnyit, majd az alattuk tátongó mélységbe hajították. Tettük ezt segítőkész tudatlanságból és nem abból a számításból, hogy nehogy a másik egyszer végigvigye saját kálváriáján. Barátságból. Barátságból? Hosszú éveken keresztül folyt ez a sziszifuszi játék, mígnem egy fellobbant szerelmi szál az ország másik végébe szólította. Eleinte még sűrűbben használtuk a telefon adta összeköttetés előnyeit, melyek mégis inkább csupán a hátrányt hangsúlyozták ki. Semmitmondó érdeklődő hangnemben zajlottak ezek a beszélgetések, szavaink értelme már a kiejtésük pillanatában elveszett, nem volt fontossága annak, mit is mondott a másik. Állandó summájuk annyi volt: még élünk. És lassan-lassan teljesen eltűntünk egymás látószögéből. Sokszor terveztem, hogy felhívom, de mindég a holnapi napra halasztottam a hívást, nagyon jól tudva, hogy sosem fogom felhívni, ám a játékot, mint a beteljesületlenség rítusát becsületesen eljátszattam magammal.

Halálhíre nem rázott meg. Mert nem én voltam ő s nem ő volt én. Mert nem volt a barátom, szinte semmi mérhető közünk se volt egymáshoz. Tíz százalékos empátiát se sikerült magamból kifacsarnom felé. S hol van ez a megkövetelt barátsági száz százaléktól?! Nem rázott meg. Bárcsak megrázott volna! Akkor most elmondhatnám, hogy a barátom volt. S talán még hozzátehetném, hogy szerettem is. De nem, senkit se szerettem! Ó, egy szegény ember óvatlan vallomása! Igen, szegény. Vagy tán szegény-gazdag, mert az előző kijelentés kijelenthetetlen, lappangó szeretet-képzetek végeredményeként. Ehhez biztonság kell. Tehát mégis?

Hét-nyolc év telhetett el így, míg egy koraőszi nap délutánján megszólalt ajtóm felett a csengő – a váratlan csengetés ritkán hoz jónak tűnő történést, hát félve nyitottam a lakás ajtaját. Ő állt ott két bőrönddel. Egy megrekedt pillanat. Na, ehhez mit írtam volna az arcomra, ha rajtam múlott volna az álarc megválasztása, de akkor nem rajtam múlott. Álltam, mint ázott veréb fürkésztem, mi is történik valójában. Mintha rég nyomaveszett szerelmem állt volna előttem. A régmúlt lappangó lehetősége. Néhány gyors levegővétel után lassítottam szemem ide-oda kapkodásán. Lassan, mint az új képet beolvasó szkenner, kezdtem pásztázni az előttem állót, változásokat keresve rajta. Lefogyott, szeme mintha mélyebben ült volna, mozdulatai kiegyensúlyozottak voltak.

Már tíz éve nincs itt, mégis itt van. Tíz évvel ezelőtt sem volt itt, csak én és mások éltettünk magunkban egy képet róla. Ezernyi képe volt bennünk, és egy sem. Halála csak annak felmérése, kiben meddig volt képes megmaradni. Bennem mostanáig, mert róla szólok. Vagy mégsem, csupán magam mozaikdarabkáiról, melyeket benne fedeztem fel s visszatükrözött felismerésként őrződtek meg lágy homokpartomon?

- Aggyonisten! Itt hagyhatnám néhány napra nálad? – szólt biztonságos nyugalmat árasztó hangon és mutatott a nagyobbik bőrönd felé olyan egyszerűséggel, mintha tegnap láttuk volna egymást utoljára s nem 7-8 éve.
- Két óra múlva indul a gépem. Eredetileg mindkettőt magammal szerettem volna vinni, de meggondoltam. A vonaton átpakoltam a nagyobbikba a nélkülözhető dolgokat s eszembe jutott, hogy régebben az állomásról a reptérre vezető út mellett laktál, gondoltam, hátha még mindég a régi lakásodban élsz… Néhány hét múlva visszajönnék érte!
- Persze, természetesen, hagyd csak itt – próbáltam beljebb tessékelni, kávé helyett teával kínálni, nem feledve, hogy sosem kávézott, de ideje rövidségére hivatkozva elhárította invitálásomat. Megígérte, hogy mikor a bőröndért jön, majd beszélgetünk.
De nem jött. Nem jött hetek, hónapok, évek múltán se. A bőröndje belakta lakásom összes sarkát. Mikor három év múltán megtudtam, hogy nálam tett látogatását követően még azon a koraőszön meghalt, meg se lepődtem.

Mennyire voltam ő? – ez a feltehető önsanyargató kérdés, mert még élek. Halála esélyt adott-e véle halnom? Igen, esélyt adott, de nem tudtam kihasználni. Mert nem bújt elő a barátság kényszere, mert nem bújt elő a szeretet kényszere. Ehhez kevés volt, ehhez kevés voltam. Nem született meg a teremtő hiány-érzet. Csupán a hiány-érzet hiánya őrizte meg kegyetlen keménységgel pozícióját. Az űrtelenség, a teleírt tábla.

Mikor a lépcsőházban megjelent, hordozott a két bőröndön kívül valami mást, szokatlant is magával, magában. Nem a halált, hanem a halált megelőző halál által előre kiváltott, halál utáni nyugalmat. Igaz, akkor még figyelmemet elkerülte ez a változás. Most újra látom és meglepő, de részleteiben is őrzöm a történést, ahogy akkor búcsúzott. Mint ki jól bevált hegyvidéki pihenőhelyére utazik a meg-megreccsenő ágak hangjáért, a nyáron is hűs tavacska fodraiért s nézni, ahogy a nyári szelekbe és a szűnni nem akaró napsütésbe belesárgult levelek elengedik ágaikat és komótosan vitorlázva alászállnak, hallgatni az őszi tücsköt, majd a tücsöktelen csillagokról visszahangzó tücsökzenét. Köszönésekor szempillája lassan leereszkedett, majd ugyanolyan lassan felnyílt. Kisebb bőröndjét óvatosan megemelve megfordult és elindult lefelé a lépcsőn. Az első forduló mélységéből visszapillantott, egy pillanatra mintha vigyázba dermedt volna összes porcikája, alig észrevehetően meghajtotta fejét, mint ahogy a kemény férfiak búcsúznak a rögök kopogása előtt a megásott sírban fekvőtől – kinek apropóján saját keménységükre ismerve tisztelegnek - majd szemét a lépcsőre szegezte és lépett. Még hallottam, ahogy a bejárati ajtó becsukódik lépései után. Önkéntelenül is az ablakhoz léptem és néztem. Ki tudja, gondolt-e rá, hogy utána nézek. Bizonyára igen, de nem nézett fel, bal kezéből átvette bőröndjét a jobba és kisétált ablakom látómezejéből.

A bőrönd. Övé volt, vártam. Néztem, ahogy áll az egyik sarokban, majd a másikban, harmadikban. Még halálhíre után is rakosgattam innen-oda, onnan-ide, mintha segítségemmel keresné, de nem találná helyét sehol. Sokáig még, aztán már nem mertem kinyitni. Egy lakásfestéskor a pincébe került s ott is maradt, hiányt, de egyben időleges megkönnyebbülést is jelentve, mint az elodázható feladat asztal alá söprése. Néha-néha még szemembe ötlött itt is, ott is hűlt helye, majd ezeket is belakta sok más semmirekellő, nyomot nem hagyó kacat.
Most költözöm, holnaputánra ki kell ürítenem a lakást és a pincét. Kényszer, a bőrönd kényszere talán már nem odázható tovább. Megfordult fejemben, hogy ki se nyitom, úgy ahogy van kiteszem a szemetesedények mellé, majd elvégzi vele dolgát a kukázók elesettnek tűnő népe. Arra is gondoltam, hogy az ablakból meglesem, mikor a szerencsés üveg- vagy ételmaradék-kereső megpillantja és semmi örömet nem rejtő érdektelen, szinte túlvilági érdeklődéssel felnyitja. De félelem fogott el, hogy olyan szögből kell végignéznem a rejtek megnyílását, amelyikből nem láthatom a tartalmát. S talán ez a rejtett kíváncsiskodó félelmem vezetett rá, hogy mégiscsak kinyissam.
Mint nemkívánt párbaj előtt kihívott a kihívót, úgy méregettem magamban a bőrönd bennem élő képét, míg a lépcsőkön lefelé lépkedve közelítettem felé. Egyre félelmetesebbé, legyőzhetetlenebbé nőtt. Még volt esély visszafordulni, de tudtam, néhány lépés és belöknek az arénába. Kell ez nekem? Egy ócska bőrönd senkinek se hiányzó kacatokkal tömve – kihívás! Mi mindennel ruházta fel képzeletem az elmúlt tíz év alatt?! Jó játék volt! S mint hű játszótárs megérdemel annyit, hogy végigjátsszam a játékot. Léptem, leértem, kinyitottam a pinceajtót, a bőrönd magában állt ott, a többi pincelakó közül a halálra ítélteket már napokkal előbb egy szemétgyűjtő konténernek ajándékoztam, a kegyelemben részesültek pedig új lakásom szűkösebb pincéjébe kerültek.
Óvatosan lefektettem a bőröndöt, leguggoltam mellé – még egy, még egy utolsó lehetőség a nemfelnyitásra, de… de a megszürkült zárak felé nyúltam és felpattintottam. A zár rövidke cirrenés-szerű hangot kiadva engedett. Semmi csoda. Gondos rendben könyvek sorakoztak benne, mellettük egy régi esőköpeny, esernyő, egy meleg pulóver, zöld-fekete kockás sál, néhány cédé és egy teli tokaji aszús üveg, újracímkézve: Barack - 1991. A bőrönd nyitott belső oldalán világoskék festékkel írott két sor, fehérrel aláhúzva:

Rendeletében rád hagyományozza mindenedet,
Nem menekülhetsz, rád fagy a hűs lehelet.

Úgy tűnik, beszélgethettünk volna! Miről is? Arról, hogy tudta? Arról, hogy tudtam? Minek? Hogy mégis megtörettünk és megtaláltuk a közös nevezőt?! És? És maradtunk közös többszörösként, hiába igyekezve az egyszerűsítésre?! Igen, az a fránya számláló…

A bőrönd könyveit, zenéit sok-sok évvel ezelőtt adogattam néki kölcsön, s hogy az "adni“ szó bebizonyítsa mindennemű összeférhetetlenségét a "kölcsön“ szócskával, hát nála maradtak, ahogy ez rendjén is volt. Az esőköpeny és az esernyő is enyém volt, két napsütéssel indult, de esővel végződött nálam töltött napunk emléke, mikor hazamanetelekor ráadtam esőköpenyem, majd egy másik alkalommal kezébe nyomtam esernyőmet. A pulóver egy nyárvég, a sál egy korán jött téli nap maradványa. A tokajit is együtt kezdtük iszogatni, de számomra túl édesnek tűnt - láttam, néki ízlik, hát visszadugaszoltam és táskájába tettem. Bár az esőköpeny, a pulóver, a sál divatjamúltak voltak, de mivel ezt megelőzően már maga a divat is kiment a divatból, használhatóságukból mit sem vesztettek. Mégis. A könyvek, zenék is találtak volna helyet új lakásom polcain. Mégse.

Mintha az egyszer kölcsönadott vajúdta volna ki magának a végső kölcsönadatást. Felültem konyhaasztalomra – a jobb kilátás végett - a barackpálinka és egy nagy pohár víz társaságában. Vártam a kukázók érkeztét. De nem jöttek. Borús éjszaka volt, szemergett, majd eleredt az eső. (Ennek a párbajnak nem lehet véget vetni? Vagy már vége s most a győztesnek kijáró csodálat pillanatait élem, mint csodáló?) Esett, kilenc óra, tíz óra, tizenegy, éjfél. Pedig kiegyeztem magammal, hogy legfeljebb éjfélig várok. Mégis. A vizet többször újratöltöttem, pálinka még volt az üveg alján… Fél három lehetett, mikor felébredtem. Szokatlan dolog asztalon ülve aludni. Mindenesetre szerencsés nem lezuhanni. A bőrönd még mindég a szemetesládák mellett állt érintetlenül. Kutatni kezdtem a csapban hideg víz után, meglett, ittam egy jó pohárral és lefeküdtem.

Reggelre elállt az eső. Az esőköpeny és az esernyő valószinűleg új gazdára lelt. Az úton, mint óvatlan, halálragázolt kutya, úgy feküdt sáros keréknyomokkal hátán Hesse Pusztai farkasa, a járdán Buddha beszédeit rugdalta az iskola felé egy vidám lurkó, Rjunoszuke novelláskötete a kuka tetején várakozott kinyitva, mint ahogy várakozik olvasója megtérésére estig, elárvult hű szeretőként, a reggel ágyon hagyott könyv.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Novella
· Írta: avenraa
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 8
Regisztrált: 0
Kereső robot: 10
Összes: 18

Page generated in 0.0411 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz