Navigáció


RSS: összes ·




Novella: A nyugat királyának leánya

, 326 olvasás, Hypnos , 0 hozzászólás

Ezerszín

   A nyugati királyság igen gazdag és hatalmas ország volt, földjei termékenyek, uralkodója keménykezű, de igazságos volt. A királynak egyetlen gyermeke volt, egy arany szőke, tengerkék szemű, hófehér bőrű gyönyörű leány, aki a legféltettebb kincse volt.
   Egy nap, mikor a királylány betöltötte a tizennegyedik évet apja ünnepséget rendezett, amire a környező országok vitézeit és urait is meghívta, hogy párt találjon a lánya számára. Persze híre ment, hogy a nyugati király mennyire óvja egyetlen leányát és könnyen pórul jár az, aki nem nyeri el tetszését, de az urak és vitézek érkeztek mindenhonnan szép számmal, hogy próbára tegyék magukat.
   A lovagok és urak egymás után léptek be a trónterem fehér márványoszlopai közé, a király vigyázó szemei követték végig őket, ahogy letették a hozott kincseket, ékszereket és szebbnél szebb ruhákat a királylány lába elé, lovagi tornán vívtak meg egymással és a bálon bókoltak a királylánynak, de egyetlen úrnak sem sikerült elnyernie a királylány tetszését.
   Mikor már a király úgy gondolta, ideje lezárni a leánykérést betoppant egy lovag, térdre borult a király előtt és bocsánatot kért, amiért ilyen későn érkezett, mert a messzi keleti királyságból utazott idáig.
   - Engedelmével, nyugat nagy királya, átnyújtanám leányának ezt a szerény ajándékot – azzal egy apró ládikát vett elő, felnyitott és a királylánynak nyújtotta. A ládikában egy díszes tollú madár ült, felröppent és a királylány karcsú, fehér kezére szállt. A lány lassan végigsimította kismadár fényes tollait, mire az dalra fakadt. A királylány csilingelő hangján felnevetett, tetszett neki az ajándék és a lovag is. A királynak is tetszett, hogy nem arannyal, drágakövekkel és selyemmel akarják megvenni leányát, de bölcsebb ember volt annál, minthogy egyből odaadja leánya kezét a lovagnak.
   Megvendégelte a lovagot és hosszan marasztalta. A király egyre inkább kezdte a bizalmába fogadni a lovagot, ahogy látta vitézségét és nemességét, megadott neki mindent, még a segédjévé is megtette. A királylánnyal is egyre inkább megkedvelték egymást, végül a király már úgy gondolta, hogy derék vitéz ez, megérdemli a lánya kezét.
   Azonban egy nap a lovag ezekkel a szavakkal állt a király elé:
   - Uram, köszönöm, hogy ilyen szívélyesen vendégül láttál, kitüntettél bizalmaddal és gyönyörű lányod is nekem kívánod adni, de most vissza kell térnem saját országomba, mert már régen hallottak felőlem az enyéim, tán még azt hiszik elraboltak, de ígérem, mihamarabb visszatérek.
   A király megértette a lovagot, ezért el is bocsátotta. A lovag távozását a királylány nehezen viselte, arcáról leszökött a mosoly és csak a kicsiny madár dala tudta felvidítani, végül levél érkezett a lovagtól. Az állt benne, hogy másnap délben már visszaér a kastélyba. A királylány nagyon megörült ennek és ebben az időben kirohant a kapuhoz és várta a lovagot. Várta. Várta, de a lovag csak nem jött. Már esteledett, de a királylány hitt benne, hogy visszatér, egész éjjel várt, de nem jött. Másnap és harmadnap is kint várt, akár esett, akár fújt, de a lovag csak nem érkezett.
   Újabb levelek érkeztek, hasonló ígéretekkel, amik a királylányban felébresztették a reményt, de az ígéretek betartatlanok maradtak és mély szomorúságba és bánatba taszították a lányt. A királylány éjszakákat sírt át, szomorú volt reggeltől estig és bármilyen levél érkezett a várba elpityeredett, már a kismadár dala sem tudta vigasztalni.
   A leánya bánatát már a király sem hagyhatta szó nélkül. Megparancsolta leghűségesebb szolgájának, hogy menjen el a keleti királyságba, keresse meg a lovagot és mondja meg neki, találkozni akar vele a keleti és nyugati királyság határán haladéktalanul. Pár nappal később jött is a válasz, hogy négy nap múlva odaér a lovag és ott találkoznak. A király felkerekedett és kíséretével elindult a határhoz. Ott vártak napokat, egy hetet, két hetet, de sem a lovag, sem senki nem jelent meg. A király égtelen haragra gerjedt ezen az arcátlanságon.
   - Ez az arcátlan senkiházi a lányom boldogságával játszik és az én bizalmammal, mikor megadtam neki mindent! – kiabálta magából kikelve a király. A szolgák nem mertek szólni a közelében, mert attól rettegtek menten felkoncolja őket dühében. A király visszavágtázott a kastélyba és megparancsolta a hadvezéreinek, készítsék fel a sereget, megkeresik azt a rongynak való lovagot, aki egyetlen leánya szívével ilyen galád módon játszadozni mert, még ha az egész keleti királyságot fel is kell dúlniuk érte.
   A királylány kisírt szemeivel a szobája ablakában állt, kezeiben a kismadarat fogta gyöngéden. Az ajkaihoz emelte és súgott neki valamit. Valamit egy bánatos királylányról, majd elengedte. A madár szárnyra kapott, végigrepült csörgő páncélok zaján, égbemeredő lándzsahegyek között, hogy világgá kürtölje egy szomorú királylány dalát. Ha nagyon csendben figyelsz, még te is hallhatod.

Megjegyzés: 2011. június 7.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Novella
· Írta: Hypnos
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 30
Regisztrált: 1
Kereső robot: 20
Összes: 51
Jelenlévők:
 · VDavid


Page generated in 0.0469 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz