Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Én, a kémény

, 527 olvasás, fecskel , 4 hozzászólás

Gondolat

Egy téglarakás, nem vitás,
Ennyi vagyok, pajtás.
Némi malter, tégla
És semmi más.
S bár a nevem egy ékezet híján
Kemény,
Azért még él a remény,
Hogy egyszer nagy hős leszek én.
Nem holmi oszlop házak tetején.
Télen fázom, s hó fedi fejem,
Mégis néha úgy érzem, nekem itt a helyem.
Eső verdes, s vad, dühöngő villámok
csapnak le mellettem.
Nem tudom miért, de az embereknek
Valamiért kellettem.
Évente egyszer egy piros ruhás fickó
Próbál belém bújni.
Egy feladatom van csupán:
A tiszta levegőbe füstöt fújni.
Karban is tartanak.
Egy sötét alak jő el,
Ha már sok bennem a korom.
Mindent tud rólam,
Állapotom, méretem,
S az életkorom.
Kedvenc, s egyben állandó
Visszatérő vendégem
Az a szépséges fehér gólya,
S miután már életet adó párkány is voltam,
Nézem irigykedve, amint az a kecses madár,
S családja a szabadság útjait rója.
Epedve várom hőstettem napját,
Benne ezer élménnyel,
S akkor majd én szólok bőszen felétek:
-Ne packázzatok a kéménnyel!

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Gondolat
· Kategória: Vers
· Írta: fecskel
· Jóváhagyta: Medve Dóra


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 306
Regisztrált: 2
Kereső robot: 21
Összes: 329
Jelenlévők:
 · alfabata
 · arttur
 · gazzo


Page generated in 0.3675 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz