Egy téglarakás, nem vitás,
Ennyi vagyok, pajtás.
Némi malter, tégla
És semmi más.
S bár a nevem egy ékezet híján
Kemény,
Azért még él a remény,
Hogy egyszer nagy hős leszek én.
Nem holmi oszlop házak tetején.
Télen fázom, s hó fedi fejem,
Mégis néha úgy érzem, nekem itt a helyem.
Eső verdes, s vad, dühöngő villámok
csapnak le mellettem.
Nem tudom miért, de az embereknek
Valamiért kellettem.
Évente egyszer egy piros ruhás fickó
Próbál belém bújni.
Egy feladatom van csupán:
A tiszta levegőbe füstöt fújni.
Karban is tartanak.
Egy sötét alak jő el,
Ha már sok bennem a korom.
Mindent tud rólam,
Állapotom, méretem,
S az életkorom.
Kedvenc, s egyben állandó
Visszatérő vendégem
Az a szépséges fehér gólya,
S miután már életet adó párkány is voltam,
Nézem irigykedve, amint az a kecses madár,
S családja a szabadság útjait rója.
Epedve várom hőstettem napját,
Benne ezer élménnyel,
S akkor majd én szólok bőszen felétek:
-Ne packázzatok a kéménnyel!