Leültem…, mert ami eszembe jutott, ahhoz túl gyengék a lábaim,
Te voltál a gondolat, s az érzések felkorbácsolták a vágyaim.
Csókodat éreztem, ahogy lassan közelített, szomjazva kivártam,
S mikor a két száj összeolvadt, a mennyországot s azt kívántam:
Szeress úgy, mint soha senkit, láttasd meg velem a szemed fényét,
A szívedben lévő boldogságot, s a tested s lelked igaz lényét.
Ölelj úgy, hogy már fájjon, hogy a karjaid rabláncként érezzem,
És simogass gyengéden utána, hogy ne legyen mit kérdeznem.
Csak éreznem…, mindenhol… hogy bennem vagy, belém költöztél,
S a tudattól boldognak lenni, hogy értem mindent megtennél!
Imádat, ahogy a szerelem, vad forrásként rohan testemen át,
Imádat, mely erőt ad a bajban, oszd meg velem is egy életen át.
Megjegyzés: 2011.02.24. St. Gallen