Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Az új munkahely I. rész

, 433 olvasás, furstjohnny , 0 hozzászólás

Somolygó

(Avagy: hogyan sajátítottam el Rózsa Sándor modernizált módszerével a gengszterfogást)


Az utóbbi években Amerika gazdasági élete meggyengült, hatalmas infláció söpört végig az országban, melynek hatása egyik napról a másikra depressziós hangulatot varázsolt az egész világon. A tőzsdék, a bankok a csőd szélén álltak és a pénzügyi szervek felbecsülhetetlen károkat szenvedtek. Millió számra megnövekedett a munkanélküliek száma. Az egészségügyi biztosítás megroggyant az új reform rendszertől, még a mai napig is zavaros körülmények között van. A hatalmas ország sajtói és tv állomásai napirendi problémaként foglalkozott a súlyos problémával. Amerika lakossága a saját zsebén érezhette a hetenként emelkedő élelmiszer árakat és a váratlanul ég felé tartó árak közlekedési árak növekedését.

Ebben az időben én is a nehéz idők áldozata lettem. A munkahelyemről – ahol több évig dolgoztam – az egyik napról a másikra elbocsátottak, így a saját bőrömön tapasztalhattam a munkanélküliség tragikus sorsát. A kezdeti időben, a kellemetlen érzést nyújtó pénztelenségen kívül nem volt különösebb gondom. Sőt, kimondottan jól jött egy kis lazítás a több éves túlórázásaim után. Úgy terveztem, hogy a hosszú "gályarabságomat" végleg elfelejtve egy teljes hét kényszerszabadságot engedélyezek magamnak, majd kipihenve a fáradalmaimat, friss erővel fogom folytatni munkámat ott, ahol abbahagytam.

Az engedélyezett szabadságomon minden a beütemezett program szerint történt. Végre – először az életemben – megengedhettem magamnak, hogy emberi életet éljek királyi kényelemben, teljes tétlenségben és semmittevésben. Nem tagadom, fenséges érzés volt dologtalanul, kapkodás és főnökmentesen élni. (Csupán az volt kissé kínos a meggyengült anyagi helyzetem miatt, hogy mellőznöm kellett a különös élményt nyújtó hétvégi bevásárlásokat.) A megváltozott körülményeim hatására a létbizonytalanságom egyre jobban nőtt. Éppen ezért minden nap fáradhatatlanul böngésztem az újságok álláshirdetési rovatait. Sajnos teljesen eredménytelenül, mert megközelítően sem találtam olyan munkát, ami megfelelt volna a legminimálisabb igényemnek. A kudarc miatt pénzemmel együtt tűrőképességem is csökkent. A türelmi időm után egyre idegesebb lettem. A sorsom jobbrafordulására nem sok reményem volt.

Ölbe tett kézzel nem várhattam tovább az égből pottyanó sült galambra, ezért minden nap már a kora reggeli órákban elindultam hazulról, hogy a kínálkozó munkalehetőségek közül elsőként érkezve az új helyre, a társaimnál nagyobb eséllyel indulhassak. (Fáradhatatlanul minden Isten háta mögötti helyet felkerestem, hogy ékes cicerói szónoklatommal beajánljam szívós munkabíró-képességemet és legendás hírű lojalitásomat a mielőbbi siker érdekében.) Többnyire hullafáradtan, a késő esti órákban vergődtem haza, idegileg és fizikailag kimerülve. A rossz memóriám miatt többször előfordult, hogy azonos címeket kerestem fel, ahol korábban már beharangoztam a fantasztikus munkabírásomat. (Sokszor bottal kergettek meg az agresszív viselkedésem miatt.) Végső elkeseredésemben azt terveztem, hogy előkotorászom az évek óta porosodó hegedűmet, és kiállok egy forgalmas utcasarokra, hogy némi aprópénzre váltsam a magyar zeneművészetet az amerikai kapitalistáknak.

Már éppen nekiálltam összeírni a helyszíni koncertemhez nagy gonddal összeválogatott repertoáromat, amikor egy váratlan telefonhívás teljesen felborította tervemet. Egy Amerikában jól ismert takarító vállalat keresett valakit, egy megüresedett takarítónői állás betöltésére. Nem volt más alternatívám, kénytelen voltam erőltetett, vékony női hangot utánozva elfogadni a kecsegtető ajánlatot. Abban állapodtunk meg, hogy másnap jelentkezem a munkára. Miközben azon meditáltam, hogy tudom magam feltűnés nélkül nőnek átalakítani, eszembe jutott, hogy valahol a kombinált szekrényem aljában még őrzöm a jobb napokra félretett, harmadik feleségem néhány nálam felejtett tűsarkú cipőjét és több reprezentatív, Victoria Secret fehérneműjét. (Akkor még nem gondoltam arra, hogy a leheletfinom kombinékból és bikinikből egyszer még komoly anyagi előnyre tehetek szert.)

A lázas keresgetésben egy árván kallódó miniszoknyára bukkantam, mely valaha rám őrjítő hatással volt. Magabiztos mosollyal igyekeztem felpróbálni magamra. Minden igyekezetem ellenére hiába kínlódtam, erőlködtem, a szép emlékű szoknya konokul megmakacsolta magát, sehogy sem akarta takarni a férfias alakomat. Azért sem adtam fel a harcot! Két cipőkanál segítségével valahogy csak magamra cibáltam. Igaz, nem sok szerencsével, mert hajdanában az akaratomnak mindig engedelmeskedő gombok mind leperegtek, a felső gomb kivételével, az erőszakos igénybevételtől. Ennek ellenére nem keseredtem el, mert úgy éreztem, hogy a gombok nélküli provokatív sliccel, még sokkal szexisebb lehetek az új munkahelyemen.

Az izgalomtól kipirulva a tükröm elé álltam és egykedvűen szemlélgettem, hogy még milyen generálozásra lesz szükségem ahhoz, hogy senki ne vegye észre a férfias formákat. Helyesebben: Hogy szabadulhatok meg a legjellemzőbb hímnemű vonásaimtól. (Most nem a komolyabb műtétre gondoltam, melyre nem futotta volna anyagilag, hanem a mindenki által csodált modern bajuszomra és körszakállamra.)
– Micsoda időket élünk! – fakadtam ki fájdalmasan. – Tűsarkú cipővel és… ronggyal kitömött melltartóval kényszerít a sors, hogy mindenki előtt forgolódjak, hogy ne dögöljek éhen! – nyöszörögtem leeresztett vállakkal.
Lesújtva indultam a fürdőszobába, hogy végrehajtsam a barbár műtétet: bajusz és szakállmentes bársonyos női arcot varázsoljak. Alig kezdtem bele a borotválkozás előtti szappanozásba, egy nem várt telefoncsengés zavarta meg nővé való átvedlésem kezdetét. Ismét munkaügyben kerestek egy frekventált helyről, egy korábbi, személyes jelentkezésem alapján. (Még élesen emlékszem a New York-i Biztonsági Őrségnél tett látogatásomra, ahol kézzel-lábbal igyekeztem bizonyítani a párját ritkító teherbírásomat. A reménytelen helyzetem miatt térden állva könyörögtem – különösen a gyengébb nemnek –, hogy adjanak lehetőséget, hogy bebizonyíthassam a gengszterek elleni nagy rutinomat és született tehetségemet. A szónoklatom végén – amit helyeslően bólogatva, igen udvariasan és figyelmesen végighallgattak – két kétméteres kopasz, szalonna nyakú gorilla a nyakamnál fogva felkapott, mint egy halálra ítélt csirkét, és kilódított az utca közepére. Ugyanis azt a szívfacsaró show-t már korábban produkáltam náluk.)

A kellemes hangú telefonáló a gengszterfogót kereste. (A háttérből jól lehetett hallani, a címzetes nevem hatására pukkadozva vigyorgó kórust.) A telefonkagylómat a katonásan összecsapott cipőm sarkához szorítottam, hogy jól lehessen hallani a cipősarkokból összecsattanó maximális tiszteletemet. Érces hangon bejelentkeztem:
– Johnny Fürst jelentkezik személyesen, hogy a társadalom söpredékével leszámolhasson! (Ismét felhördült a kórus égig csapó fuldokló röhögése.) A szövegem sikeresnek bizonyult, mert másnap reggelre berendeltek felvételre. A váratlan örömtől egész éjszaka nem tudtam aludni. Gyerekes izgalommal már alig vártam, hogy egy nappal idősebb legyek és élvezzem a Sors ajándékát, a komoly egzisztenciát biztosító új munkahelyet. Nem győztem hálálkodni, hogy milyen nagy szerencse ért, mert nem kell majd miniszoknyában és tűsarkú cipőben a szexéhes hímeket felhergelnem, hogy a mindennapi betevő falatom biztosítva legyen.
– Ezen a helyen kemény férfinak kell lenni! – biztattam a legyengült lelkemet, miközben elégedetten simogattam a megmentett szakállamat.

Végre elérkezett a nagy pillanat, melyre oly izgatottan vártam: elindultam az új munkahelyre. Az ismerős, hatalmas irodaépület már messziről kimagaslott a többi kis jelentéktelen 20- 25 emeletes szomszédjától. Amikor beléptem és recsegő hangon bejelentettem a nevem, mint megzavart méhkas, úgy nyüzsgött körülöttem az embertömeg, hogy a tábornoki telefonhangom után személyesen is megismerhessen. A munkára jelentkezők hosszú sorban várakoztak a felvételi iroda előtt. Meglepetésemre soron kívül bekísértek az előtérből a kígyózó sor elejére. Két kávézacc színű izompacsirta egy nagyméretű bőrfotelt rakott elém, biztatva, hogy foglaljak helyet, majd hamarosan szólítani fognak.
Jól megfigyeltem a tucatnyi szegénység szagú frátert körülöttem, kik feltűnően rólam sugdostak. Irigy tekintetükből olvasva tán népszerű filmsztárnak véltek, gondolván, hogy csak inkognitóban tartózkodom köztük. A leleményesebbek közül többen – izgatottan papírlapokat szorongatva – autogramért ostromoltak. Nyomasztóan kínos volt, ahogy engem méregettek az irigy, gonosz szemeikkel. Feltettem a sötét napszemüvegemet, hogy a provokatív tekintetek elől elmeneküljek. Komótosan végignyúltam a bőrfotelban és szemem csukva tartva vártam, hogy a nevemen szólítsanak. Furcsa módra színes szivárványcsíkok jelentek meg előttem, melyek a leglehetetlenebb színekben vibráltak a nagy terem különböző pontjain. Eltűntek… majd ismét előjöttek, egyre tébolyultabb táncba kezdve. Úgy tűnt, hogy körülöttem a sok együgyű, zavaros tekintetű ember fokozatosan átalakult jól öltözött, kellemes arcú emberré… majd a szemre nehéz köd borult…

Hirtelen szélesre tárult az ajtó és belépett egy bivaly formájú, fekete színű ember. Nagyméretű napszemüvege eltakarta a fél pofáját, melytől még félelmetesebb lett a tekintete. Csöves, jampec nadrágjából feltűnően kilógott egy fényes, ezüstszínű pisztoly, ami kellőképpen demonstrálta a gazdája rangját mindenki előtt. A magabiztos behemót, a környezetével mit sem törődve, leült az egyik íróasztalhoz és hosszú pipaszár lábait hanyagul feldobta az asztal tetejére. Vastag pecsétgyűrűs ujjaival szivart húzott ki ízléstelen, zebracsíkos zakója felső zsebéből és kéményfüstöt okádva rágyújtott. Öntelt, büszke képével – mint király az alattvalóit – arrogánsan fürkészte a rangon aluli tömeget maga körül.

Riadt félelem ült az irodaház dolgozóinak az arcán. Mindenki a sötét kinézésű diktátor napszemüveggel elrejtett szemét fürkészte. Kíváncsian azt lesték, hogy a rátarti tenyészcsődör vajon milyen hangulatban van pillanatnyilag. Mintha csak egy láthatatlan karmester vezényelt volna, mindenki félénken, alázatosan hajladozott előtte. Szemmel láthatóan rettegtek tőle. Egyértelműen megállapítottam – pszichológiai diploma nélkül –, hogy egy közveszélyes gengszter közelébe kerültem. Azonnal, feltűnés nélkül igyekeztem kikászálódni a tömeg szorító préséből és minél messzebbre tűnni a veszedelmes alak látószögéből. Kígyó óvatossággal, lépésről-lépésre araszolva, a sötét képű háta mögé csúsztam. A gyanús pofa minden mozdulatát lélegzetvisszafojtva figyeltem. Nagy meghökkenésemre, fogpasztareklám mosollyal betipegett egy csodálatos fehér bőrű szexbomba, ki lengén takart dús kebleit ringatva óriási feltűnést keltett. (Különösképpen a szoknyának nevezett ruhadarab volt lélegzetelállító, a comb tövéig felhasított sliccével.) A hosszú hajú aranyszőkeség, mindenki mély megdöbbenésére a fekete haramia ölébe ült, és valamit duruzsolt a körülbelül negyven évvel idősebb csődör fülébe, amitől a duzzadt, cserepes száját vigyorogva fülig húzta.

A bamba tekintettel pöfékelő alak egy hirtelen mozdulattal kinyitott egy íróasztalfiókot és kihúzott belőle egy nagy könyvet, amibe beírt valamit. Jól megfigyeltem, hogy jobb oldalán – az okádék színű zakója alól – egy félig eltakart bilincs fityegett, melynek szemtelenül hivalkodó ezüstös fénye a szemembe vágott. A különös ürge a vastag könyvet a mellette idegesen várakozó idősebb nő kezébe nyomta, aki nyomban eltűnt, majd pillanatokon belül egy nagy vaskazettával tért vissza. Szemét alázatosan lesütve, félénken átnyújtotta a kéjesen pöfékelő gyapjas hajúnak. Végigfutott rajtam a rémület. A hideg verejtéktől gyöngyöző homlokomat törölgettem, mert az egyik gyerekkoromban látott cowboy filmre asszociálódott gondolatom. Jól emlékszem, a gengsztertámadás után – még a pénzes kazetta megszerzése előtt –, a filmekben a gengszter mindenkit falhoz állított és lelőtt. Gyerekfejjel akkor még nem sejtettem, hogy egyszer én is részese leszek egy hasonló, a valóságban is megtörténő rablótámadásnak.

A képzeletbeli filmkockáimat villámgyorsan meg kellett szakítanom, mert nem várhattam meg a veszedelmes bűnöző következő lépését. Erősen koncentrálva minden lépésemre, centiméterenként araszolva haladtam felé. Egy hirtelen gyakorlott mozdulattal, kirúgtam a gyanús pofa alól a hintázó székét. A gonosz képű pribék a nem várt agresszív akciótól teljes hosszában végigvágódott a márványpadlón. A hetykén fityegő bilincsét letéptem nadrágjáról, amit a meghökkent Góliát csuklójára kattintottam. Azonnal kikaptam a köldökét csiklandozó pisztolyát, amit félig elrejtve a nadrágjában tartott. Gondolkodás nélkül, két kézzel a halántékára szorítottam a fegyver hideg csövét – pontosan úgy, ahogy a vadnyugati filmekben láttam többször – lövésre készen.

A váratlan eseménytől a tömeg meghipnotizáltan, némán bámulta a nem mindennapi látványt. A mellettem lévő szőke lady – a tömény gyönyört nyújtó férfiálom –, mintha mi sem történt volna, hullámzó, dús kebleit a célzásra tartott kezeimhez érintette, és nedves, érzéki száját a számra tapasztotta. E váratlan fordulat hatására kiejtettem pisztolyt a remegő kezemből, és mint egy elfáradt liszteszsák, erőtlenül végigvágódtam a tükörfényes márványra. A lady mosolyogva nyújtotta a bársonyos kezét és felsegített, miközben körülöttem mindenki üdvrivalgással tapsolt és éljenzett a rögtönzött show-hoz, azt gondolva, hogy valami hollywoodi begyakorolt film jelenetet mutattunk be nekik.

Ez idő alatt a bilincsbe vert haramia – ki megalázott sorsába nem tudott beletörődni – segélykérően, rúgkapálva üvöltözött torkaszakadtából. Az exbarátnője beidegzett, rutinos mozdulattal kibújt a félig kikapcsolt melltartójából, és a földön hentergő sötét képű nagy pofájába gyömöszölte. Rögtönzött alakításával még a legkiválóbb színészt is zavarba hozta volna. A hatás leírhatatlan volt: az emberek fütyültek, tapsoltak a látványos ingyen cirkuszon.
– Long live the new Boss! (Éljen az új Főnök!) – kiabálták egy emberként. A félmeztelen izzó láva csókokat dobált, s kezeimet az ég felé tartotta, mint egy világhírű ökölvívó-mérkőzés győztesét. Mintha ébren álmodtam volna, csak forgattam a szememet, mert nem értettem, hogy mi történik körülöttem. A nem várt eseményre – mint a medréből kiömlő folyó – egyre duzzadó embertömeg árasztotta el a hatalmas reprezentatív előteret, és az irodákból egymást törve-taposva igyekeztek minél közelebb kerülni hozzám, hogy részesei lehessenek a soha nem látott produkciónak, gondolván, ők is benne lehetnek egy készülő vadnyugati film eseményeiben.
– Long live the new Boss! – visszhangzott ismét az épület a dübörgő zajtól.
– Who is this guy? (Ki ez a pali?) – érdeklődtem udvariasan a szépségtől, a földön kapálódzó megbilincseltre mutatva.
– This shaky clown? (Ez a roggyant bohóc?) – somolygott szarkasztikusan, csillogó gyémántgyűrűs ujjával rámutatva a tömött pofájúra.
– You don’ t know, Sweetie? He is the big shat of that office building! Actually, he used to be the big boss here. – (Nem tudod, Édes? Ő ennek az irodaháznak a főnöke. Helyesebben: a volt főnöke!)


– Vége az első résznek –

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Somolygó
· Kategória: Próza
· Írta: furstjohnny
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 63
Regisztrált: 2
Kereső robot: 29
Összes: 94
Jelenlévők:
 · Sutyi
 · Tristan Kekovian


Page generated in 0.0852 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz