törődött tested
a bánat-fekete földre torzul
- szemérmedbe nyilall a kín-vörös elmúlás -
ideghártyádra sajognak
a gyötrő-zöld falak -
s a borzongás-szagú folyosók
fojtott neonjába
görnyedt kétségbeesésed
(végre)
félszegen felzokog…
mire a gyászba öltözött
ablakok mögött
magasodó kőszirt
magába vonja a Napot,
megszűnik benned minden szín
(karodon fájdalomig feszül az ín)
és kérdések-gyűrte homlokod árkaiban
tompán gyöngyözik az Idő…
Párnádba-fojtott dühöd
a Semmi arcába lököd:
bíborfoltos lepedő sikít
örök
sajnálat-felhőket föléd -
s a tölgyfák felett
keserű
könnyet ejt az ég
(végül…
a steril-tapintású szoba
száraz magányában
elönt
a végtelen Csönd…)