leselkedő reménytelenséggel
ólálkodik mögöttem
a nem minden áron
törött és deres
vékony félmondat
szorítja nyomja összefogja
egyik dolog a másikat
a magány kezét nyújtva
közelebb jött újra
és megette a nevetés csipkéit
bőröm összerándulva érzi
az éj csukott szemét
ami bánatot csorgat
s az ágak ujjai között
fullad meg a szél
rövid életű
lángba dőlt gyertyánál
mintha még mellettem lennél
és talán nem értünk
kondul a szárnyas-nagy harang
mégis a szemrebbenésen halál lépked
halkan- halkan mert nem szabad
felébreszteni senkit
mikor kint jár belőle a lélek