Navigáció


RSS: összes ·




Novella: "Ki vagy Te?"

, 588 olvasás, KRAase , 0 hozzászólás

Abszurd

Néhány órával egy fantasztikusan egyhangú, unalmas film után voltam épp, amelynek egyetlen pozitívuma nem más volt, mint Pierce Brosnan kellemesen rekettes baritonja, és az aprócska szuperkütyüket mellőző, pocakos karaktere, amikor is rádöbbentem, hogy még mindig a gép előtt ülök, s lágy dallamoktól kísérve a holnapi jelentéseket irogatom. Azt sem vettem észre, hogy az éjszaka a megszokott csendet mellőzve dörgő és villámló sötétséget húzott a ház fölé. Lorin, a feleségem már javában szunyákolt a hitvesi ágyban, amely jelen esetben csak attól volt gyűrött, hogy hétvége lévén nem ágyaztam be, míg hatalmas házőrőm a lábam alatt horkolászott, és az sem zavarta, hogy keresztbe kasul átgurgulászok rajta a székemmel. Cigaretta gyúlt cigaretta után, kétségbeesetten villódzott a kurzor, mikor meghallottam… Nem tudtam eldönteni, hogy az érzés, amely fellobbant bennem, riadalom, félelem, vagy csak mérhetetlen kíváncsiság volt-e, ami arra ösztönöz, hogy azonnal nézzem meg, ki ácsorog az ajtó előtt. A kapu zárva, dupla retesszel, odakinn vihar, és eső… Senkinek sem volt esélye, hogy bejusson… Ám a kilincs mégis megmozdult. A réz halk nyikorgása mintha órákig tartott volna, s azt hittem, az olajozatlan zsanérok fájdalmas sikolya az egész házat felveri majd. De minden nyugodt maradt, csak az ajtó nyílt lassan. S akkor hirtelen villámlott. És én megláttam… Nem írhatom le azt szőrnyű csontkezet, amely a kilincset szorította… Nem írhatom azt a szagot, mely lassan hömpölygött be a lakásba… Rémületemben a földre ejtettem a cigarettámat, s riadtan kapkodtam utána, nehogy nyomot hagyjon a szőnyegen. Ahogy lehajoltam, hogy felszedjem, akaratlanul felnéztem térdelő helyzetemből… Már teljes valójában, és borzadalmas nyagságában állt előttem. Csontjairól cafatokban lógott valamiféle zöld anyag, mintha csak ezeréves szövetet tekert volna magaköré, amely hosszú útja során elfeslett rajta… A lábai… Mezítláb volt… Annyira valószerűtlennek éreztem… Ahogy ott áll, csak csontokból, és bűzből összegyúrva… Úgy tűnt, félelmem testet ölt, és ocsmány karjaival a házörzőt is átkarolja, mert odakuporodott mellém, és úgy reszketett, mint a nyárfa levele… Egy nyüszítés nem sok, annyi sem csusszant ki a száján… Láttam, ahogy rideg keze felemelkedik, és felém nyúl… Azt mondta, segít, csak keljek fel… Az a hang… Te jóságos isten… Az a hang… Rekedt, mély, mintha a föld alól szólna… Azt hiszem, összevizeltem magam… Ám mégis engedelmeskedtem… Erős marka egy pillanat alatt talpra állított, én mégis úgy inogtam, mintha legalábbis részeg lennék… Hellyel kínált a saját lakásomban, és mellém ült a kanapén… Mesélni kezdett… Az égre esküszöm, nem emlékezem, hogy miket mondott, pedig olybá tűnt ezernyi év fájdalmát, és szenvedését mondja el… Hangjának minden rezdülése megfagyasztotta bennem a vért, mégis megnyugtatott… Furcsa volt, de mintha megölelt és simogatott volna ez a síron túli hangszín… Ha nem tudnám, hogy egy csontarc nem képes mimikálni, azt mondanám, egy színész átélésével adta át életének történetét… Már sajgott a fejem a rengeteg információtól… Azt sem tudtam, milyen nyelven beszél, csak egyszerűen értettem… Majd elnyomhatott az álom, mert hirtelen csend lett…

Nem tudtam eldönteni, hogy a fürdőből kihallatszó fütyürészésre ébredtem-e fel, vagy arra, hogy térdtől lefelé hiányzó lábaimban rohangáló égető fájdalom elunta lágy szundikálásomat… Nem tudom, hogyan lehet, hogy nem ájultam el, de valahogy levergődtem a kanapéról, és elkezdtem kúszni a hálószoba felé. Útközben beleütköztem egy kupac tisztára szopogatott csontba, s az őrület határán táncolva rájöttem, hogy a házörző az. Valahogy átmásztam a maradványokon, egészen a hálószobáig vonszolva magam, ahol erőmnek maradékát összeszedve felhúzódzkodtam az ágyra. Újabb lecsupaszított csontkupac hevert előttem. Sehol egy csepp vér. Csak Lorin törékeny csontjai. Az üvöltés, mely felszakadt belőlem, újra a padlóra taszított. Nem tudom mennyi ideig kiabálhattam, de egyszer csak újra hallani kezdtem a fütyörészést, és elindultam annak irányába. Az alak ott állt a tükür előtt, a legjobb öltönyömben, éppen borotválkozott. Már nem csontokból és bűzből állt. Már ember volt. Gyönyörű és kemény. Hideg és törhetetlen. Hányadékkal fröcskölő hörgésem közül a "Ki vagy Te?" szavakat vehette ki, mert így szólt hozzám:

- Én vagyok a Te dühöd, és kegyetlenséged. Én vagyok a benned rejtőző, elnyomott gonosz. Az, akit minden éjszakán hangtalanul, és nem tudva róla, magadhoz hívsz. Én vagyok mindaz, amit igazán szeretsz, és amit igazán gyűlölsz. Az éjjel életre keltettél immáron végleg, és megmásíthatatlanul.

Elmosolyodott. Már értettem, hogy miért olyan ismerős az arca. Az én arcomat viselte. És az én hangomon szólt hozzám. Puha kezével végigsimított verejtékező homlokomon, majd megláttam az utlosó képet, mely ebben az életben a szemeim elé villant. A saját pengémet…

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Abszurd
· Kategória: Novella
· Írta: KRAase
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 199
Regisztrált: 3
Kereső robot: 22
Összes: 224
Jelenlévők:
 · alfabata
 · Pancelostatu
 · PiaNista


Page generated in 0.1499 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz