A szél örök nyughatatlan volt. Csak kószált a nagyvilágban. Amerre járt felkavarta a homokot, megborzolta a vadlovak sörényét mégsem volt elégedett. Egyszer azonban meglátott egy lángoló fényt mely szikrákat szórt az éjbe. Csábítóbb, hevesebb volt mint bármi amit előtte megérintett. Azóta szerelmes a szél a tűzbe, s azóta vágyja a tűz a szelet. Csak távolról figyelték egymást. A szél óvatosan körültáncolta a tüzet, a tűz pedig lassan nyújtózkodott, hogy belekapaszkodhasson a tébolyult örvénybe… Amikor aztán egyesültek, a szavannák lángra kaptak, s porig égettek mindent… Így született a sivatag. A sivatag melyben benne van a tűz melege s a szél ereje. A sivatag amelynek dűnéi folyvást változnak akárcsak a szél. Mégis állandó mint a tűz mely fényével bevilágítja az éjt. S minden homokszem egy hasonló történetről mesél.
/Mint mikor a tenger beleszeretett a hegycsócson uralkodó hó takaróba…/ A sivatag mind tudja ezeket a történeteket.