… látod… mégis sírok, pedig úgy szerettem volna örülni az ősznek, hinni, hogy a szerelmeket nem futja be dér, - mert nem evilágból valók - csak a bőrünk és a levelek sárgulhatnak el…
Veled szerettem volna gyümölcshangokba szóródni, lágy sóhajokkal kísérni a gyérülő fényt, magamhoz ölelni tépett hajnalodat, és az elmúlás vágytalan neszét, de… ősszel már nem szerettél.
Oly' jó lett volna elcsendesedni a kegyetlenül virágzó, kínzó nyár után, színekbe omolva várni a nem vártat, mint a fény halálát késő délután…
… tudod, engem már nem riaszt a tél, a jég, jó lesz, ha végre kijózanodom, s bár a csodákat még hiszem és tudom, már nem helyezem kívül magamon.
Nézd, az éjjeli lepke
mely bódultan tévedt a kezemre
- megpihen, mintha valamit várna -
könnyű mozdulattal röppenne tovább
de éji titokkal terhes a szárnya.
Én vagyok az éjjeli lepke
ki bódultan tévedtem a kezedre
s hittem, te vagy a menedék-váram -
könnyű mozdulattal röppennék tovább
de éji titokkal terhes a szárnyam.
Amivé lettem, tőled kaptam, bolyongok újra megalázottan, szélesen mellőzve, kisemmizetten, mégis…, ha fáj neked amit velem tettél, gyere… gyere, sírj együtt, velem…
Úgy szerettem volna örülni az ősznek, megilletődve fázni a fülledt éjszakák után, és várni, hogy megfordul benned a világ, hogy a szíveddel nézel rám, mint azelőtt, de tavaly ősszel sem szerettél már…
Megjegyzés: Ez a gondolat 2011. nyarán gondolódik és íródik, mert ki hinné el nekem, hogy decemberben éjjeli lepkét láttam… pedig…
Online látogatók:
Látogató: 12
Regisztrált: 0
Kereső robot: 17 
Összes: 29
