Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Alszik a múlt

, 701 olvasás, Csontos , 7 hozzászólás

Természet

Hegy mögé bújva megpihen Isten,
tűzszekerét csűrbe gurítja.
Elterül csendben, fekhelye nincsen,
megfáradt testén éjtakarója.
Anyja ölébe képzeli álmát,
pók szövi át nehéz gondolatát.
Édes gyermekét földanya,
csendes imával álomba ringatja.
Éneke csillagok tiszta fényét
földre szórja az ég tetejéről.
Ködtakaróban alszik az erdő,
szunnyad a fában a tegnapi nyár.
A múlt idő halkan kattan benne,
mint elhagyott, eldobott rozsdás zár.
Csalfán játszik a szél,
a sárguló fák levelével,
kergeti felhők táncoló harcát.
Távoli villám villan az éjjel,
dörren az ágyú, messze a fényjel.
Hófehér háznak ablaka szürke,
a benti világnak sötét a tükre.
Alszik a tűzhely, nincs, aki rakja,
nincs, aki kannát rakjon a vasra.
Alszik a lélek, pislog a lángja,
álma szerelme, s égető múltja.

Megjegyzés: Az Égető múlt c. vers "javított" változata (szerk.)

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Természet
· Kategória: Vers
· Írta: Csontos
· Jóváhagyta: Pieris


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 17
Regisztrált: 0
Kereső robot: 12
Összes: 29

Page generated in 0.038 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz