Az idők során elhullt sok virág.
Az úton százéves fák kísérik
fásult léptek sárnyomát.
*
Túl sok már itt a szó
– süvít e romlott világból
hátrahagyott, ítélet-útravaló:
talpunk alatt lomtalanított,
lázító egyveleg,
egymásnak feszített,
pállott köpetek.
Egy-egy tiszta pillanatban
néha még felemeljük
fejünk a kérdésre:
e zűrzavarban összehúzott
lét-avarban, mennyi esély
maradt a túlélésre?
S míg várunk,
fogytán minden
tartalék: egyre csak
növekszik hiányunk,
mi mégis, hitványnak
kiáltott vágyunk
után szaladgálunk,
bízva, hogy a holnapba
sajtolt maréknyi levegő
nem csak lebegő álomba
menekülő csodák
semmibe nyíló rése.
Több millió lélek
vár megnyugvást
e kínzó kétkedésre.
*
Isten tudja csak,
a csonkuló remény
meddig él az öreg fák alatt…