Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Halottak napja előtt

, 1429 olvasás, Pável Colton István , 15 hozzászólás

Ezek vagyunk

Csak egy gyorsan illanó,
mindent itt hagyó röpke hét
van hátra még,
a könyörtelenül közelgő
halottak napja előtt,
de engem már eltölt
egy furcsa hangulat,
mi olykor, nagy ünnep alatt
kínálkozik egyedüli társnak,
mert hű kísérője a magánynak.

Évközben az ember teszi dolgát,
rója a mindennapok lélektelen robotját.
Ilyenkor a gondolat,
mint sánta ló, úgy halad.

De ha az ember elgyötört testének,
fáradt lelkének
végre ad egy kis szabadidőt,
mint a töltőre rakott
lemerült akkumulátor belsejében,
újra pezsegni kezd az élet,
mert így szólt valahol az elektromos ítélet.
Míg száguldani kezd az eddig béklyóba vert képzelet,
és bejárja azt a fényes pályát, ami számára egyáltalán lehetséges lehet.

Sajnos már 44 éve,
hogy a sors egy csöppnyi bölcsőbe téve,
egy arasznyi esélyt adott. Esélyt arra, hogy éljek.

Mennyi ősöm végezte küldetését sikerrel,
nemzett, szült, szeretett, nevelt,
hogy egyszer majd én is jó ember legyek.

Ha közülük csupán egyetlen egy,
mint férges gyümölcs hullott volna el
idő előtt, nos, én…
biztosan nem lennék.

Ezért nem engedem soha, hogy legyőzzön a csüggedés!
Túl sok generáción keresztül
őrizte meg a teremtő rendületlenül
azt a hosszú láncot, aminek a végén állok.

Mennyi számomra ismeretlen,
ma már holt embernek köszönhetem
az életet, az énemet,
a sokszor bírált egyéniségemet.
Nincs elég hatalma a szómnak,
a számnak,
hogy méltó hálámat
kifejezzem előttetek,
elrebegve köszönetem,
ezért magamban mondom el imám,
talán meghallgatásra talál.

Jó nagyszüleimről
csalóka képeket idéz elő
képzeletem - és ez érthető -,
hiszen nem láttam őket erőtől duzzadó fiatalnak,
szép mennyasszonynak,
karcsú vőlegénynek.
A teljes képből mélyen hiányzó részek.
Emlékezetemben mint jéghegy a sark körül,
oly tartósan belém kövült
holtbiztos tényként
egy fájó érzés,
hogy szerettek.
A nyári szünetekben miként neveltek.

Külön említem meg a Rác tatát,
kinek gyermekkoromban
kedvenc unokája voltam.

Végül, a legnagyobb, legfájóbb hiány, szegény édesapám.

Tudom, a könnyözön
sem segíthet sajnos a holton.
Csak az élő nyugtatja vele háborgó lelkiismeretét,
és próbálja - már túl későn -, kifejezni szeretetét.

Az arcunkat mosó, hulló sós cseppek árja
eddigi cselekedeteink szigorú bírája,
mert bizonyára már vétkezett az, aki él,
ha nem is mind börtöntöltelék.

Követhetünk el hibát,
mi ilyenkor visszajár,
visszahozza a minduntalan, múltban kószáló képzelet.
Kivágnám magamból, mint sebész éles szikéje a rákos daganatot,
mindazt, amit valaha szülők, nagyszülők ellen tettben,
gondolatban elkövettem.
Megtenném most igen szívesen,
akár nagy áldozattal,
amit régen,
nem is értem
miért, talán dacból, de annyiszor megtagadtam.

Értetek szól legforróbb imám.

Értetek is gyújtok egy mécsest
- hogy legalább néhány órát égjen -,
és mindenkiért, ki hozzá járult,
hogy az ismeret oly nagyra tárult,
míg lehetőségünk kapuja kitágult.

Minden hősnek kijár
egy égő gyertyaszál,
ki népéért, hitéért, eszméért bátran kiállt,
könnyedén adva életét,
azt, ami mindennél többet ér.

Mennyi volt szép nő, szorgos, erős ember,
fekszik most csendben a hidegben.

Egyre több ismerős,
volt osztálytárs,
kedves, jó barát
ver a más világon tanyát.

Mind kevésbé elég
egy - egyre fájóbb - nap az évben,
hogy szellemeteket méltóképp felidézzem.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Vers
· Írta: Pável Colton István
· Jóváhagyta: Medve Dóra


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 20
Regisztrált: 5
Kereső robot: 12
Összes: 37
Jelenlévők:
 · Kavics
 · Kolber Tímea
 · Öreg
 · piciedith
 · taxus_baccata


Page generated in 0.0525 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz