Ne fordulj el tőlem, ha
szomorúnak látsz, bár lelkem
legmélyén állandósult a gyász…
… hát maradj kicsit távol, hogy
neked ne fájjon! Csak két
szerető szemeddel vigyázz…
Lásd, hogy szólít magához
a Szomorúság… A nap
minden percében van gondja
rám. Már megvarrta a
legújabb ruhám - árnyadból
szőtte, csipkézte, puhán.
Selyme lassan fogyó hold-
testemre szorul. Mellem helyén
szótlan bánat domborul.
Hullongó hajamra szélfátylat
terít. Fénye múltunk holt-
tengerébe merít.
Hosszan fogva tart…, majd
lassan megemel, de csak
annyira, hogy ne szédüljek el!
Könnyek mögül látni…
megadásra nevel, s hogy csendes
szép szóval engedjelek el…
Nézd…, így ölel magába
a Szomorúság… meghitt
burkában tán elcsitul a vágy
hogy esztelenül égjek
s várjalak, hogy
mindenekben téged lássalak.