Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Dönci és a jövevény

, 1230 olvasás, Bogáncska , 2 hozzászólás

Gyerekeknek

A neve Dömötör, de gazdái csak Döncinek hívják. Ezt szokta meg. Enyhén cirmos, vörös bundáját buzgón tisztogatja, aztán kecsesen járkál a lakásban: most ő az úr. Nincs itthon senki más, csak ő. Na persze, meg a kis pincsi. A kis kajla már rohan is felé. Uccu, a macska fenn terem az asztal tetején. Ártalmatlan a kutyus, tudja – hisz szinte ő nevelte fel –, de most már akkora, mint ő, talán kicsit nagyobb is. És kora reggel nincs kedve birkózni vele.
"Majd". Ezt sugallja a tekintete, miközben puhán átugrik a fotel támlájára. Onnan utolérhetetlen gyorsasággal átvágtat a másik szobába, fel a falépcsőn, s a kisgazdi után még ki sem hűlt ágyra telepszik. Saci is rohan, farka zászlóként libeg utána, de a lépcsőnél megtorpan. Nem, oda még sosem tudott felmenni. Lekonyuló farokkal eloldalog.
Döncinek végre nyugta lehet. Mindent nyugodtan megszemlél a kisgazdi szobájában, mintha most látná először. Minden kis nyílásba bedugja fejecskéjét, végigsétál az íróasztalon, körüljárja a széket, megszaglássza az új dezodort. Tüsszent. Hát bizony, ez nem a kényes macskaorrnak való! Mikor körbejárt a szobában, visszatér az ágyra és helyet keres a gyűrött takarón. Hát persze! Nem mindegy az, hol fekszik le. Pontosan meg kell felelnie. Hogy minek? Azt ő sem tudná megmondani. A legjobb helyet majd jól meggyúrja, hogy még tökéletesebb legyen. Igen… De mi az ott? Egy rózsaszínű kiscica fekszik a párnán. Nahát! Nem mozdul. Biztosan fél. De szép! És milyen aranyosan néz! Dönci fejét ide-oda forgatva közeledik a cicához. Csak lassan, nehogy elijessze! Leül vele szemben. Hogy került ide? Most már örökre itt marad? Óvatosan körüljárja a cicát. Ki ez? Ahogy a párna lassan besüllyed a talpa alatt, a pici macska az oldalára gurul, és… dorombol! De milyen hangosan! Dönci ilyet még nem hallott! Meglepetten ugrik odébb. A kismacska oldalára dőlve hallgat és nagy szemeket mereszt Döncire. Mi baja?
Az ajtónál kulcs csörren. Valaki hazajött. A kisgazdi az, megismeri a lépéséről. Hangosan nyávogva fut elé, de Saci már megint megelőzte. Nem baj, ő tud várni. Pedig kisgazdi még nem is tudja, mit talált. Előbb mindig a kutyus kap simogatást. De majd ő többet kap, mert fel tud menni a kisgazdival a szobába; és ott meg is mutathatja a másik cicát. Biztos itt maradhat. Úgy szeretné. Ő nem ugrál, mint a kutyus, biztos jó barátok lennének. Kisgazdi rögtön a rózsaszín cicus után nyúl. Hát tudta? Tudta, hogy itt van? Dönci már végképp nem érti. És egyre kíváncsibb lesz. De hol marad a köszöntés, a simogatás? Kisgazdi leül, térdére rakja a rózsaszín szőrmókot, és simogatja. Aztán mintha a hasát vakargatná, meghintáztatja a két lábánál fogva. És kisgazdi nevet. Jóízűen, hangosan nevet, mert a kiscica dorombol. Eddig Dönci féltékeny nyávogással követelte a neki járó simogatást, de most elhallgat. Nézi a kiscicát és megérti: ő tud dorombolni.
Dönci sokat hallotta a gazdáitól, hogy ő nem tud dorombolni rendesen. Pedig hogy igyekezett! Már sikerült is neki: ha a gazdik a hasára tették a fülüket, halkan hallani lehetett. És örültek ennek a kis hangocskának is, azt mondták, ő a legjobb macska a világon. És most itt van ez a kis idegen, akinek még a szaga is olyan furcsa, ez a szép cica, és most helyette vele játszik a kisgazdi. Dönci egyet nyávog még, aztán szomorúan leballag a lépcsőn, be a nagyszobába. A kis Saci vigasztalóan képen nyalja, de most a kis kópé sem tudja felvidítani. Nem törődik vele, hogy csupa nyál a bundája, nem mosdik meg, most ez nem érdekli. Lefekszik az ágyra, és csak mered maga elé. Mit csináljon most? Sürgősen ki kell találnia valamit. Hát persze! Már meg is van. Csak ki kell várni az éjszakát. Éjjel majd minden megoldódik.
És ettől kezdve türelmesen vár. Ott ül, mikor megjönnek a gazdiék, és megcsodálják a rózsaszín picikét, aki nekik is dorombol; s mikor végre kikapcsolják azt a villogófényű dobozt; és ott ül, mikor végre mindenki, még a kis Saci is elaludt. Most, most jött el az idő! Halkan feloson a lépcsőn, fel a kis jövevényhez. Az ablakon beszüremlik egy kis fény, s a kiscica szeme világít. Döncié is. És elszántan közeledik. Nehogy meghallják! Nem nyávogva hívja a kicsit, hanem a fülét fogja meg óvatosan, és húzni kezdi. Ezt szokták érteni a kiscicák. Ő is elindul, de lassan jön. Húzatja magát, kedvesen néz és hízelgően dorombol. Jaj, ne, fel fognak ébredni! De nem, csak a kisgazdi fordult meg. Tovább húzza a cicát. Hogy ez milyen akaratos! Nem baj, most ő fontosat akar kérni, de azt itt nem lehet. Meglepetés lesz. Ugyanis meg akarja kérni a kicsit, tanítsa meg őt is dorombolni… De hát mért dorombol egyfolytában? Ő majd csak akkor fog dorombolni, ha a gazdik simogatják. Igen. Ő nekik fogja tartogatni ezt a kedvességet. Most jön a lépcső. Elengedi a kicsit, és fürgén leszökell a lépcsősoron. A kiscica egy fokot lebukfencezik, mikor elengedi, de ott megáll. Lábait esetlenül szétterpesztve bámul lefelé csillogó barna szemeivel a mélybe. Biztos nem mer lejönni. Dönci halkan, nagyon halkan nyávog egyet. De a pici meg sem rezdül, nem érti a hívást. Hát a lépcsőn is neki kell lehoznia? Na, jó. Fellépdel a cicához, és finoman a farkába kapaszkodva lefelé vonja. Csak fel ne keltse ez a buta a hálás dorombolásával a gazdikat! Most nem szabad! De egy ilyen picinek nem érdemes mondani. Lassan húzza lépcsőről lépcsőre, de az utolsó előttinél elfárad, és elengedi a picit. Az meg, hopp, a lépcső szélére gurul, és valahogy a lépcső és a korlát közé kerül. Sebaj, csak kimászik onnan! De nem. Hát ez már…! - görbíti be a hátát Dönci. De most fontos dolga van, dühöngésre nincs idő, majd a nagyszobában ráncba szedi, a hálószobában tilos hangoskodni. Megpróbálja finoman kihúzni, a cicát, de nem sikerül. És még csak nem is segít a kis pimasz! Csak dorombol, ahogy Dönci ide-oda ráncigálja. Hát ez a cica csak dorombolni tud? Dönci felhagy a próbálkozással, és végül fáradtan összegömbölyödik a fotelban. Nem is olyan fontos… Arra ébred, hogy a kisgazdi felkelt, és jön lefelé a lépcsőn Jaj, mit fog szólni, hogy ő otthagyta a kismacskát, és nem tudott rajta segíteni? Odasomfordál a lépcső aljához. Épp most ért le a kisgazdi, és észrevette a kiscicát. Lehajol Döncihez, szeretettel megvakarja a füle tövét – milyen jólesik ez a köszöntés! -, ránevet, és a fülébe súgja: "Te kis bolond!". Vajon ez mit jelent? Talán dicséret, olyan szeretettel mondta. Aztán kisgazdi megragadja a kiscicát, és felhajítja, egyenesen az ágyára. És a kiscica röptében forog, és dorombol. Meg is jegyzik a gazdik, hogy ki kéne szedni a golyót a hasából annak a játéknak, mert az éjjel is azzal játszott a macska, alig bírtak aludni tőle… De most reggel van és Dönci elégedetten nyújtózik el kisgazdija ölében, aki addig simogatja, amíg ő akarja. S cserébe Dönci a maga módján dorombol, majd bútorról - bútorra szökken, s kecsesen lépdel az elképedt kutyus előtt, bemutatva büszkén minden tudományát. És még több simogatást kap, és nyávog, és hízeleg, és tudja, hogy, még ha nem is tud igazán dorombolni, nem cserélnék el semmi kincsért, mert a gazdik így szeretik.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Gyerekeknek
· Kategória: Próza
· Írta: Bogáncska
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 8
Regisztrált: 1
Kereső robot: 8
Összes: 17
Jelenlévők:
 · andrisko


Page generated in 0.0357 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz