Sötét bánatíven csüngő
hajtásaid, földig hajolva remélnek
Feltámadást.
Erővel görbített hátadon
látszik, mily kényelmetlen
neked a hajladozás!
Melletted fehéren izzó
kőkoporsó - afféle hivalkodó
mégis zord mementó -
üzeni lombodnak nap mint
nap, a halált.
Körülötted széles árvacsalán-
tenger hullámzó mosolyán
búcsúzik a nyár. Szelíden átkarol
sátrad alá hajol, hogy haragos
zöldedből vennél vissza már…
Nem látsz magadra -
de én, előtted állva csodálok
koronád búbján egy bóbitát.
Reményzöld hajtás nyújtózik
az égre… hogy halvány színével
a napfényt elérje, suhanó
szellőre bízza magát.
Tagolatlan szépség minden
tömény bánat. S te oly szép vagy
szomorú japánakác…
Ha én is fa lennék, kedvesed
lehetnék. Rád vetném
színeim rejtett fénysugarát.