Sötét bánatíven csüngő hajtásaid földig hajolva remélnek Feltámadást. Erővel görbített hátadon látom, mily kényelmetlen neked e hajladozás. Melletted fehéren izzó kőkoporsó -afféle hivalkodó, de zord mementó - idézi lombodra nap mint nap a halált…
Körülötted széles árvacsalán-tenger hullámzó mosolyán lélegzik a nyár.
Szelíden átkarol, sátrad alá hajol, hogy haragos zöldedből vennél vissza már…
Nem látsz magadra, de én előtted állva csodálok koronád búbján egy bóbitát. Reményzöld, friss hajtás nyújtózik az égre, s hogy halovány színével a napfényt elérje, suhanó szellőre bízza magát.
Tagolatlan szépség minden tömény bánat, s te oly szép vagy, szomorú japánakác…
Ha én is fa lennék, kedvesed lehetnék… Rád vetném színeim rejtett fénysugarát.
Megjegyzés: ... minap, a Vérmezőn sétálva…