Van egy ősi nép a Magyar,-
Aki volt már hun és avar.
Kit mindenki ölni akar.
De él még, - és élni akar!
Megvan az ő keresztfája,
Mit cipel a Golgotára.
Soha nem ér hegy ormára,
Népét védené országa.
Örök szenvedés a sorsa!
Ritka, hogy van nyugodalma.
Másoktól vitatott hazája,
Soha nem volt jó barátja.
Földje, mindig kívánatos.
De lakója, - utálatos.
Pedig jogos tulajdonos!
Ő az, aki itt őshonos!
El akarják pusztítani,
Föld színéről letörölni.
Mi a vétke? -nem tudhatni.
Mégis meg kell neki halni.
Elkorcsosult néppé lettünk,
Hitehagyott az életünk.
Avarsorsú lett a létünk,
Ezért kell hát így elvesznünk.
Volt egy ország, gyönyörű szép!
Volt egy falu, hasonlóképp!
S látom mindezt elveszni épp!
Egyre romlik ország, és nép.
Mások jönnek ordas módra,
Egy országot elorozva.
S feszítenek keresztfára,
Felértünk a Golgotára!
De lesz-e új feltámadás?
Most a fő baj,- lélekdúlás!
Nem török és tatárjárás!
S ebből, lesz-e feltámadás?
A Magyar nép Golgotája
Maga épített oltára,-
Magyaroknak szép hazája,
Ez lesz sírja nemsokára.
Maga ássa önnön sírját,
Innen nincs már tovább, mondják.
Elvesztetünk népet, s hazát,
Nem tisztelik szent koronánk.
Bár volna még oly rokonság,
Mi keletről új erőt ád!
A Kárpátok hágóin át,
Ki magyarnak vallja magát!
Jézus feltámadt a sírból.
S a magyar, e gyalázatból?
Elszenvedett szolgaságból,
Elüldözve hazájától?
Csonka hazájában sem úr,
És még midig nem szakadt húr!
Bár lelkünkben a harag dúl,
Harcunk, mindig kudarcba fúl.
Voltak mindig jó nagyjaink,
Akik őrizték javaink.
Nincsenek már új hőseink,
Sodródunk, mint az éveink.
Magyaroknak szép hazája,
A világnak szép virága,
Mivé lett Mária országa!
Hol vagy magyarok királya?
Népek! Gyertek Golgotánkra!
Szegezzetek keresztfánkra!
Minket szántatok halálra!
Legyen meg vétketek ára!
Mert már jobb a gyors meghalás
Mint ez a lassú kínlódás.
De hisszük, lesz feltámadás!
És Istentől megbocsájtás!