Navigáció


RSS: összes ·




Vers: A párduc

, 989 olvasás, Trex , 6 hozzászólás

Ezek vagyunk

1.

A szürke hajnal kedve úgy befülledt:
magányba verte mind az emberek
lassan ébredni látszó, ámde pilledt
tömegbe gyűlt hadát; és meglehet,
úgy bábozott, miként a szél, ha bája
a fűszálak táncát megkomponálja.

Lódult a fásult reggeli keringő.
Zenéjét dongva dúdolta duhaj,
éles füleknek hártyáján merengő,
csomókba tódult autómoraj.
Pöfékelve, az érdes füstgubán át
szürcsölték egymás kakofóniáját.

A szótlan emberáradat zsivajgott,
szűk utca- s térerekben lüktetett;
a város úgy hördülte a kudarcot
maga fölé, mint kormos felleget.
Borostás házak kapui vacogtak
és lepedékes hidak mocorogtak.

Aztán egy röpke, rándult pillanatra
megdermedt minden, mert dermeszt a félsz,
mintha ijedve, mintha megriadva
nem érne senkit, soha, semmi vész.
Furcsa volt, csend volt, mozdulatlan álom,
nem lépve túl a rémítő talányon.

Előjött akkor, bágyadt sikátorok
rejtekéből pislán sandítva még.
Hát ezernyi és egy tántorgó torok
sikította, hogy íme, itt a vég,
s üvöltötte a jajdefélek-fúga
dallamsorát, akár a vészsziréna.


2.

Fekete volt, mélyebb sötét az árnyak
világában sem lelhető varázs;
bundája bársony; termete aránylag
szép, büszke; és két borostyán parázs
volt két szeme; lépteinek igéző
puhasága pedig démon-idéző.

Szépségét látván könnyezni is kezdtek
páran, miként a nyafka angyalok,
s akadt ki szemet végképp úgy meresztett,
vért zokogott és nyála csapdosott.
Ne higgye, aki amúgy nem akarná:
így lett a hisztéria zivatarrá!

A könnyzápor, az őrjöngő tolongás
a párducot megrémítette éppen:
ha nem marad el mögötte a zsongás,
még mindig iszkolna rémületében.
De elhagyta a várost, s mersze persze
Az erdőszélen vissza lett szerezve.

Sokat bolyongott vágytengerre váltan,
keresve azt a nem is tudva mit,
amit hiánynak érzett önmagában,
ami hívta szívét és karmait.
Mászott hegyekre, ment völgyek zugába,
de sehol, sehol nem lelt önmagára.

Addig bolygott keresve, lesve, mígnem
vadászott, éhe mégsem csillapult
– lefolyt a Nap, piros volt, mint az ingem –,
ám szenvedélye lassacskán csitult.
Elnyújtózkodott a pázsiton a mord,
és szemébe álomszirmot szórt a Hold.


3.

Aludt. Álmában ember volt megint,
kies kertben épp virágot szedett.
Irult-virult a bokrétája, mint
másnál a kedv, ha talál kincseket.
És mikor dobolt szép dallamot szíve,
dúdolt ő, és a Nap dúdolt vele.

Sétálva lelt a lányra… Úgy ám, feküdt
a fűben! Akár egy boldog ájult
hortyogott, arcán mosollyal mindenütt.
Ó! Párnája egy darabka bárpult!…
Elámult hát az álom-ember jócskán:
ott állt, szívében szerelemmel, ócskán.

Felrázza tán? Vállánál fogva? Szépen?
Most ébressze fel, szinte semmiért,
amíg csokor hervad mohó kezében
és hullajtja a szirmát, mint a vért?
Nem értette még az újdonsült talányt.
Szerette bár, ám otthagyta már a lányt.

Álomban álom: ábránd-föld sajátja.
Orrot vakarni, itt? Kevés! Kevés!
Itt ember – vagy párduc – hamar belátja:
vágyni a vágyat biztos csüggedés.
Ha oly felesleges, mért álmodozz, mi?
Tessék hát szemed-szíved kibogozni!

Felébredt. Felkelt. Nadrágját porolta.
Körül: alant a völgy és fönn a hegy.
Nem érdekelte bár emberi volta,
de eldöntötte: a városba megy.
Hátha amott a tömeges magányban
leli a lányt és önmagát a lányban.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Vers
· Írta: Trex
· Jóváhagyta: Pieris


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 19
Regisztrált: 2
Kereső robot: 10
Összes: 31
Jelenlévők:
 · gszabo
 · Magyar Anita


Page generated in 0.0573 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz